Lassan egy éve már, hogy az irodánk új emeletre, s így új szobákba költözött, de ezeket, főként időhiány miatt, csak lassan formáljuk a saját – véletlenül épp japános – ízlésünkre. A múlt héten felkerült a falra az általam tervezett falióra is, s ennek kapcsán ismét szóba került köztünk a japán esztétikai felfogás, s mindaz, ami a gazdasági tanácsadói munkámmal párhuzamosan végzett alkotói tevékenységemben a japán életszemléletből, művészetből inspirál.
Amikor 13 éves voltam, mérnök édesapám néhány hetes tanulmányi ösztöndíjat kapott a Japán Államtól. Anyai nagybátyám családja is éppen kint élt, a családi élménybeszámolókat csillogó szemekkel hallgattam. Bár még nem tudtam megfogalmazni, mi vonz Japánban, de a lelkem mélyén éreztem, hogy közöm van hozzá. Akkor határoztam el, hogy én ebbe az országba, ezekre a most csak képeken (sőt videókon – hú, mekkora szó volt ez akkor!) látott helyekre el fogok jutni.
A vágyam teljesült, aztán többször is visszatértem „szívemcsücske Japánba”, míg végül egy egész évet tanulhattam Tokióban. Ebben a környezetben döbbentem rá, hogy a japán kultúrában az emberek teljes életét átható esztétikai felfogás az, ami a leginkább vonzó a számomra. Úgy éreztem, mintha hazatértem volna, kicsit mintha magam is japán lélek lennék. Ez a felismerésem olyan erős volt, hogy Magyarországra visszatérve magam is aktívabb alkotói tevékenységbe, belsőépítészeti- és tárgytervezésbe kezdtem. Tárgyaim főként az upcycling design, azaz értékteremtő újrahasznosítás jegyében születnek.
Az értékteremtő újrahasznosítás a kidobásra ítélt, “semmire sem jó”, az eredeti funkciójukat betölteni nem tudó, de egyébként még értékes tárgyaknak ad új életet, új lehetőséget. Az így létrejövő tárgyban megjelenik a régi és az új ötvözete.
A régi és az új egymás mellett élése nagyon erősen jelen van Japánban. Amikor több mint 20 éve először jártam Tokióban, csak bámultam a csillogó felhőkarcolók tövében megbújó apró faházakat. A magas páratartalom miatt az épületeket rövidebb élettartamra tervezik, így nagy bánatomra manapság már kevesebb az ilyen kompozíció. Teljesen természetes azonban a városi forgatagban a modern, nyugati divat szerint öltözött emberek között a régi kimonót viselő hölgyek látványa.
A japán embereknek meg kellett tanulniuk együtt élni a természeti erőkkel, az elkerülhetetlen földrengésekkel, tájfunokkal és cunamikkal. Sokkal inkább összhangban élnek a természettel. A terek és műalkotások gyakran párbeszédet folytatnak a természettel, szinte annak folytatásai.
A sintó hitrendszer szerint a természetben és természeti képződményekben istenségek – kamik – élnek, s ezeket, így a természetet tisztelik. Ugyanilyen fontos azonban a buddhizmus hatása, amely szerint minden dolog a semmiből, az ürességből mu - (無) születik és oda is tér vissza. Az enszó (円相), a kör szimbolizálja a világegyetemet és az ürességet, a mindenséget és a megvilágosodást. A zen buddhista filozófia szellemében alkotó kalligráfusok közül sokan naponta gyakorolják az enszó leírását, melyben tökéletesen megmutatkozik a művész jelleme, a pillanatnyi szellemi állapota és a pillanatnyi körülmények hatása. Az enszó, a kör lehet zárt, illetve nyitott is. A zárt kör a tökéletességet szimbolizálja, míg a nyitott kör helyet hagy a mozgásnak és fejlődésnek, a tökéletes tökéletlenségnek.
Ebben a körforgásban az elmúlás nem olyasvalami, amit tagadni kell, az elmúlásban – akár az őszi, vöröslő falevelekben – éppúgy egyszeri és megismételhetetlen szépség lakozik, mint a megújulásban, az épp kibomló cseresznyevirágban. (Az őszi lombokban, az elmúlásban való gyönyörködés hagyományáról már korábban írtam>>) Ebben a szemléletben a pillanat megélése, a jelenlét sokkal hangsúlyosabb és átélhetőbb.
Az általam megálmodott falióra számlapja maga is egy kör, s a kalligráfiára utalva feketére terveztem. Az ecsetvonásszerűen megjelenő számok nem teljesek, de teljes értékűek és a hiányzó részek is “részei” az egésznek. A megjelenő dolgok csak az ürességgel együtt értelmezhetőek. A nem nyilvánvaló sokszor fontosabb a láthatónál vagy hallhatónál.
A japán esztétika fontos kifejezése a wabi (侘びegyszerű múlandó szépség), illetve a szabi 寂び (a természetes patina és a kor szépsége). Manapság a két kifejezést már leginkább együtt használják, és a wabi-szabi-ként (侘び寂び) a tökéletlen, átmeneti vagy hiányos dolgokban, a változásban felfedezhető egyszerű szépséget foglalja magába, amely az élet minden vonatkozásában értelmezhető.
A Zen filozófia 7 alapelvet fogalmaz meg a wabi-szabi eléréséhez. Ezek az alapelvek nem csupán a természetben figyelhetőek meg, hanem az emberek jellemét is áthatják. A művészetek gyakorlásában átélhetőek, tökéletesíthetőek:
- aszimmetriában, szabálytalanságban rejlő szépség – fukinszei ( 不均整 )
- egyszerűségből eredő szépség – kanszó ( 簡素 )
- a belsőből sugárzó, az élet, a megtapasztalás, a természeti erők által formált szépség – kokó ( 枯高 )
- a természetes, őszinte, ártatlan szépsége – shizen ( 自然 )
- finomság, mély elegancia, rejtett báj – júgen ( 幽玄 )
- konvencióktól, előítélettől mentes szabadság – dacuzoku ( 脱俗 )
- nyugalom, zavartalanság – szeidzsaku ( 静寂)
A wabi-szabi mellett még egy kifejezést tartok fontosnak megemlíteni, ez a sibui (渋い). A sibui az egyszerű, finom és befolyásmentes szépség, s szintén áthatja az élet egész területét. A sibui szellemében fogant tárgyak egyszerűek és letisztultak, azonban apró részleteik, például az anyagok durvább felületei összhangot teremtenek az egyszerűség és összetettség között. Az ilyen tárgyak időtlenek, mindig lehet találni rajtuk valami új, apró, jelentéssel bíró részletet. A wabi-szabi esztétikája néha szándékosan túlhangsúlyozza a tökéletlenséget, a sibui tárgyak azonban finoman egyensúlyoznak a tökéletlenség határán, a finomság és durvaság, a szabályozottság és ösztönösség épp megfelelő harmóniáját alkotva.
Japán hatásra számomra is nagyon fontossá vált az egyszerűségre törekvés: ne legyen semmi a tárgyaimban, aminek nincs szerepe, funkciója. Minden szervesüljön, és közben sugározzon nyugalmat és szépséget.
A körforgás az élet része, ezért a japánok általában nem ragaszkodnak a régi tárgyakhoz, de tisztelik azokat. A régi épületeket nem konzerválják, a sintó szentélyek többségét például időről-időre eredeti állapotuk szerint újjáépítik.
Rendszeresen kapok olyan ajándékokat, melyek régi kimonók, textilek anyagából készültek.
Ez az életszemlélet arra inspirál, hogy régi dolgainkat - legyenek azok tárgyak vagy emberi kapcsolatok - ne “jobbra” cseréljük, hanem - némi erőfeszítéssel, kreativitással - újítsuk meg.
A csupasz, levelek nélküli fák közelebb állnak a szívemhez mint a lombosak. A formájukban, elhajlásaikban, göcsörtjeikben megmutatkozik az igaz valójuk, a történetük.
A fák és az emberek mellett a tárgyaknak is történetük van. Amikor használjuk őket, részükké válnak az életünknek, sérülnek, törnek, elhasználódnak. Akár használhatóak még ez eredeti funkciójukban, akár alkalmatlanná váltak annak betöltésére, a történetüket viszik tovább. Ezeket a történeteket én sem akarom eltagadni, lefújni, átfesteni. Inkább továbbvinni, kiemelni. Sokat dolgozom kiszolgált biciklialkatrészekből. A kiselejtezett fogaskoszorú csorba fogaskereke már nem alkalmas arra, hogy láncokat hajtson, a gyertyatartó talpának azonban sérültségében is tökéletes, sőt csorbasága csak még inkább egyedivé teszi.
A mai pörgős élet elég természetesen kínálja, hogy gyorsan cseréljük a tárgyakat és az embereket magunk körül, gyorsan dolgozzunk és éljünk. Ez aztán ürességet hagy maga után, gépiessé válik. Az upcycling, akár a japán művészetek gyakorlása, lehetőséget ad a lelassulásra, a gondolkodásra.
