Japáni üzleti útjaim mindig sok izgalommal járnak. Már az itthoni előkészítési fázisban elkezdődik a pörgés, hiszen ha 10,000 kilométert utazunk, akkor a lehető legtöbb találkozót szeretnénk összehozni és megvalósítani az üzleti partnereinkkel közösen kitűzött célokat. Komoly sakkozást igényel 8-10 találkozó leszervezése elfoglalt cégvezetőkkel 3-4 napra, különböző városokban, figyelembe véve a nem Magyarország léptékű távolságokat is (a japán főváros egyik végéből a másikba lehet órákig utazni, vagy pl. a Tokió és Oszaka közti távolság több, mint 500 km). Mikor tízen-huszonvalahány órás utazás után landolunk Japánban, az adrenalin szintem tovább emelkedik, mert mindig kultúrsokként hat rám hogy egy teljesen más világba csöppenek, ahol tudom, hogy kihívást jelentő helyzetek és érdekes kalandok várnak rám. Az üzleti találkozók, ebédek és vacsorák (megannyi interkulturális élmény mind) mókuskerékszerűen követik egymást reggeltől késő estig, amikor viszont az időeltolódás (+7 vagy +8 óra mert nincs téli/nyári időszámítás) miatt szinte lehetetlen az alvás, mert az új élmények adta energia pörget tovább. A Japánban töltött időt pedig szeretem arra is kihasználni, hogy minél többet lássak, tapasztaljak a helyiek életéből. Amíg a jetlag és az alváshiány ki nem üt teljesen.
Egyszer, hogy tovább fokozzuk a japáni utunk során a megélhető élményeket, egy igazi japán lakásban akartunk tölteni pár napot. Nem csináltunk presztízskérdést az ügyből, nem kellett menő hotel Tokió központjában, hanem szállás a találkozó helyszínek közelében, amit a népszerű Airbnb szállásfoglaló weboldalon kinéztünk magunknak. (Az oldal lényege, hogy magánemberek felajánlják lakásaikat turistáknak, a szállodai áraknál sokkal olcsóbban.) A „túlélőtúra” már akkor elkezdődött, amikor ott álltunk késő este az Inaricho metróállomás kijáratánál és a házigazdánktól kapott térkép alapján nem tudtuk eldönteni, hogy jobbra vagy balra induljunk-e a szállásunk felé, a GPS pedig egy harmadik irányt mutatott. Ekkor segítségünkre sietett egy japán hölgy, akinek az irántunk való lelkesedését az is fokozta, hogy járt már Magyarországon. Elfilozofálva a tényen, hogy egy ilyen találkozásnak egy több, mint 10 milliós metropoliszban mekkora az esélye, a hölgy elkalauzolt minket egy panelházhoz, ahol a megadott postaládában rengeteg szórólap között megtaláltuk a kapukulcsot. Bár tudtuk a lakás ajtaján levő számzáras szerkezet kódját, agresszív erőkifejtés után sikerült csak leszedni és hozzáférni a lakáskulcshoz.
A 8. emeleti szűk, kis lakásba belépve az volt az első gondolatunk, hogy most már értjük miért lesz annyi japán öngyilkos. A maximum 30 négyzetméteres, két szobásnak hirdetett lakás egyik szobája a konyha volt, ahova bepréseltek egy ágyat és ahol a mély alvásra való képtelenséget a folyton zúgó hűtőszekrény garantálta. A másik csöpp szobában a földön (tatamin) lehetett aludni, további alternatívát erre egy parányi erkély jelentett. A falak papírvastagságúak voltak. A fürdőszoba pedig szinte egy embernek is kicsi. Kihívás volt meleg vizet varázsolni a csapból az erre szolgáló elektronikus eszközzel, ami leírás szerint nem, csak összevissza nyomogatva lépett működésbe. Amikor pedig hajnali 2-kor össze akartunk ütni egy spagettit, szembesültünk azzal, hogy a rendelkezésre álló konyhai eszközök épphogy alkalmasak a célra, a gáz akkor van elzárva, amikor a csap nyitott állásban van és a tűzhely beüzemeléséhez egy elem(!) is szükséges, amit végül a hűtőben találtunk meg egy nejlonzacskó és egy szőrszál mellett. Vacsora közben már csak nevettünk mindezen.
Máskor egy elmaradt találkozónak köszönhetően jutottunk el Tokió Shinjuku városrészébe, ahol betévedtünk a szórakozóhelyeiről híres Kabukicho negyedbe is, majd a Golden Gai több, mint 200 bárjának egyikében a helyi törzsvendégekkel beszélgettünk egy sör mellett. (A Golden Gai apró bárjai színészek, zenészek, írók találkozóhelyei, a belső terek hangulatában érződik a művészbefolyás.) Kabukicho utcáin mindenfelé plakátok hirdetik a legújabb szexuális játékszereket, a love hotelek, erotikus masszázsszalonok, klubok csábítják betérésre az arra járókat. Ugyanakkor Tokióban sétálva még párokat figyelve sem lehet felfedezni azt az intimitást, ami itthon megszokott: egymást kézen fogva, átölelve sétáló vagy csókolózó japánokat nem láttam. Amikor pedig egy vacsorán szóba kerültek a japán iskolás lányok használt fehérneműjét árusító automaták, japán barátaink zavarba jöttek és úgy viselkedtek, mint akik még soha nem hallottak ilyesmiről és az egész csak városi legenda lenne. Azonban figyelmünkbe ajánlották a szlengben csak „Edo-pornónak” nevezett shungákról szóló kiállítást. A képregényszerű, ukiyo-e stílusú rajzokon férfiak és nők többnyire ruhában szeretkeznek, a hangsúly pedig a nemi szervek eltúlzott méretű bemutatásán van. Aki kíváncsi rá, itt talál szemléltető képeket>>
A japáni utazásainkhoz hozzátartoznak a gasztronómiai élmények is. Alap, hogy nem a hazai ízeket keressük, hanem a japán konyha finomságainak felfedezésére koncentrálunk. A legjobb szusit Tokióban a Tsukiji halpiac mellett egy kis étteremben ettük egy reggel miután megcsodáltuk a piac eladásra váró friss tengeri herkentyűit. Egy-egy késő esti séta során pedig japán leveseket kóstoltunk: miso vagy szója ízesítéssel, udon vagy szoba tésztával, hússal vagy hallal és az elmaradhatatlan tengeri moszattal. A legkülönlegesebb kulináris élményt azonban üzleti partnereinknek köszönhetjük, akik Oszakában elvittek minket egy sukiyaki étterembe. Egy különteremben ültünk a tatamin, amíg a felszolgálóhölgy ott helyben egy asztali sütőedényben (hot pot) pirította számunkra a baconszalonna vékonyságú marhahússzeleteket és zöldségeket. Mindannyian kaptunk egy-egy nyers tojást (először nem is értettük miért…), amit magunknak kellett feltörni és egy kis tálkában alaposan összekeverni. Miután a hús átsült, a felvert nyers tojásba mártva kellett elfogyasztani. Bár bizarrnak tűnt az eljárás, a tojásbevonat nagyon kellemes ízt és lágyságot adott a marhahúsnak, amely így abszolút kedvencünkké vált. A sukiyaki evés élményét a jövőbeli japáni üzleti útjaink során is biztosan keresni fogjuk.
A fényképeket én készítettem.
