Tokióban az augusztus kemény megpróbáltatást jelent, hacsak nem légkondicionált lakásból, légkondicionált autóba száll az ember, hogy légkondicionált munkahelyére megérkezzen. (Ez a forgatókönyv amúgy is borzasztóan ritkán működik Tokióban, ahol jelentős cégek magas rangú vezetői is tömegközlekedést használnak.) A folyamatosan 35 fok körüli, s éjszakára is legfeljebb 26-28 fokra hűlő városban csak este szántuk rá magunkat, hogy mozgásigényünket a környéken tett sétával elégítsük ki. A jellemzően kétszintes családi házakkal beépített környéken, a keskeny utcákon sétálva ritmusos zene hangjait hallottuk meg. Miután különösebben meghatározott iránya, célja sétánknak a mozgáson túl nem volt, úgy döntöttünk, hogy megnézzük, honnan jönnek a hangok. Így találtunk rá egy vidáman, önfeledten táncoló, mulatozó sokaságra. A táncosoknak feltűnt a két külföldi (akkoriban még Tokióban sem volt túl gyakori látvány), s hamar be is hívtak bennünket a körtánc forgatagába. Bár valamivel komplikáltabb volt a dolog, mint a magyar bulik „vonatozása”, hamar ráéreztünk a ritmusra, s az esti laza sétából egy igencsak izzasztó „testedzés” kerekedett.
Augusztusban van a japánok egyik nagy családi ünnepe, az obon. Erről már született korábban blogbejegyzésünk>> Az elhunyt szerettekre való emlékezés, az ünnepi vacsora, ahol a halottaknak is megterítenek, a temetőlátogatás (hakamairi) ennek az augusztus közepén tartott ünnepnek a fő jellemzői. Természetesen ezekről nem nehéz asszociálni a mi Mindenszentekkor tartott megemlékezésünkre.
Ugyanakkor az obon-hoz ennél sokkal vidámabb esemény is kapcsolódik. Ez a „bon-odori”, azaz az „obon-tánc”, amit környékünkön járva ismertünk meg először.
Természetesen a tánc kapcsolódik az ünnep lényegéhez: a tánccal az emberek köszöntik az erre a napra hazatérő lelkeket, a halottak szellemeit, s egyúttal kifejezik örömüket afelett, hogy újra „láthatják” őket.
A tánc – a szakértők szerint – eredetét illetően a buddhizmushoz kapcsolódik, szerzetesek kezdtek így ünnepelni valamikor a Muromacsi-korszakban (14-16.sz.) Táncukhoz a helyi lakosok is csatlakozhattak, s az ünnep egyre inkább egy-egy helyi közösség összetartozása erősítésének eszközévé, s természetesen a férfiak és nők találkozásának, ismerkedésének, „kapcsolatépítésé”-nek is kiváló alkalmat nyújtott. A mai napig számos kolostor udvarán tartanak bon-táncot, de nagyobb tereken, pl. az állomások előtt, forgalmas parkokban is rendeznek ilyen ünnepséget.
By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more
A bon-odori mára az augusztusi – Japánban is vakációs – periódus egyik jelentős közösségi eseményévé vált (a szintén hagyományos tűzijátékok mellett). Az egyes falvakban, városokban sajátos, másokétól eltérő variációi alakultak ki. Két fő típusát különböztethetjük meg: az egyik egy emelvény, a „jagura” (itt helyezkednek el a zenészek) körüli körtánc, amibe bárki szabadon bekapcsolódhat. Sokan viselik a hagyományos „jukatá”-t, azaz könnyű, jellemzően pamutból készült, a nők esetében tarka, nagy mintás nyári kimono-t, de mára már egyre többen rövidnadrágban, farmerben ropják a táncot. Maga a tánc nem túl komplikált: még aki először látja, próbálja, az is néhány lépés után „fel tudja venni a ritmust”, könnyen követni tudja a körülötte táncolók mozdulatait.
A másik változat (ilyen például az egyik leghíresebb, az „Ava Odori” már szervezett, egyformán öltözött, azonos koreográfia szerint összehangoltan táncoló csoportok vonulása az utcákon. Minden tánccsoportot a saját zenészei kísérnek (a meghatározó hangszerek a dobok és a sípok, amelyekhez esetleg csengettyűk, néhol a háromhúros japán hangszer, a samiszen is társul). Három nap alatt több, mint egy millióan látogatnak el Tokusimába, Sikoku szigetére, hogy megnézzék a sok ezer táncos háromnapos vonulását, táncát. 1956 óta a Tokióba költözött tokusimaiak ott is rendeznek „ava odori”-t: legutóbb 188 tánccsoport, 12 ezer táncos, 1,2 millió néző vett részt – amolyan B tervként – a tokiói rendezvényen.
Sokfelé része a koreográfiának a legyező használata, s több vidéken elterjedt – főleg a férfiak körében –, hogy „tenugui”-t (kis kéztörlő kendőt) kötnek a homlokukra.
A tánc helyi változatai nem egy esetben utánozzák a vidék fő foglalkozását művelők mozgását: Miikében, a régi bányavidéken a „Tankó Busi”, azaz a „bányász induló” hangjaira a csákányozást, talicska-tolást utánozó mozdulatok képezik a helyi koreográfia részét, a hokkaidoi „Szóran busi” a halászok hálóhúzását imitálja.
A hagyományos és általában az adott vidékre jellemző népdalok mellett gyakran sok évtizede a repertoárba bekerültek különféle indulók, slágerek, a magyar nóta helyi megfelelői, az enkák, de vannak már rockos, popos változatok is. Természetesen több helyen az élő zenét playback helyettesíti.
Természetesen fogy ilyenkor tisztességes mennyiségben az alkohol is. Bár már a 17.században komoly rendszabályokat kellett bevezetni az ünneplők testi épségének, vagyonbiztonságának érdekében, ma a (világon ilyen helyzetekben mindenütt felbukkanó) zsebtolvajok kivételével nem kell érdemi biztonsági kockázattal számolni a kíváncsi külföldieknek sem.
Valamikor a bon-tánc sokszor hosszú napokon keresztül, s naponta hajnalig tartott, ma már a legtöbb helyen éjfélkor véget ér, s legfeljebb három napig tart.
Bár sok helyen tartanak bon-táncot éppen az obon ünnepnapok alatt (idén augusztus 13-15), de több vidéken a régi naptár szerint július közepén, vagy a holdnaptár szerint évente változó időpontban tartják meg. S igazodva a kereslet-kínálat törvényeihez, kerülve az ütközést a közeli konkurenciával, sok rendező eltér ezektől a dátumoktól, s valamikor július közepe és augusztus vége között tartja meg a helyi bon-táncot.
Azoknak, akik ebben a forró, párás nyári időszakban Japánban járnak, mindenképpen ajánlom, hogy tájékozódjanak a helyi bon-tánc időpontja, helyszíne iránt, s csatlakozzanak bátran, hiszen nem csak tánctudásuk fejlődhet, hanem komoly interkulturális tapasztalatra, kedves alkalmi ismerősökre tehetnek szert ezen az ünnepen.
