Nagy szerencsénkre a munkámból kifolyólag szeptemberben családostul kiköltözhettünk Japánba. Amikor elfogadtuk a kiküldetést a családdal, nem is gondoltuk, hogy milyen nehéz lesz az első hónapunk ideát. A lakáskeresésről és a japán albérletek sajátosságairól szeretnék most beszámolni, hátha még valaki más is tervezi, hogy kijön ide dolgozni, és hasznosnak fogja találni az itt leírtakat.

A kiköltözésünk előtt online lefoglaltunk egy weekly mansion-t, ami olyan apartmant jelent, amit általában pár hétre vagy pár hónapra szoktak kivenni a japánok és a külföldiek is egyaránt. Bútorozott, gépesített, és általában jó helyen van. A hotelnél olcsóbb, viszont egy hosszútávú albérletnél lényegesen drágább és lelakottabb, igy nem ideális néhány hétnél hosszabb tartózkodásra. A mi weekly mansion-unk is egy lepusztult 30 négyzetméteres sötét lyuk volt. Nagy volt a kontraszt a 100nm-es diósdi kertes házhoz képest, amiben előtte éltünk két évig... Ebben a japán lakásban még csótányokkal is találkoztunk, és a fürdőben egyszerre 1,5 embernél nem fért el több. Az előszobában is csak libasorban. Mindezt horribilis árakért, majdnem havi egymillió forintért, hiszen Tokióban a legmagasabbak az ingatlanárak a világon. Nagy csalódás volt.

A ház kívülről:

weekly

A bejáratunk-előszobánk így nézett ki az érkezésünk után:

eloszoba

Természetesen a weekly mansion csak egy köztes cél volt életünkben, mindaddig, amíg meg nem találjuk a végső albérletünket. Az első szabadnapunkon elmentünk albérletkeresőbe. Ez úgy nézett ki, hogy pár nappal előtte egy online albérletkeresőn kinéztem pár számunkra árban, elhelyezkedésben és más paraméterekben szimpatikus lakást, és jeleztem az ingatlan cég felé a megtekintési szándékot (itt nem lehet közvetlenül a tulajoktól bérelni az albérletet).

Az internetes megtekintési szándék bejelentését egy e-mailes egyeztetés követte. Az első úti cél az ingatlanirodába vezetett bennünket, ahol azzal fogadtak, hogy az általunk online kiválasztott lakások már mind elkeltek. Fantasztikus. Eléggé el voltunk kenődve, de hát tovább kellett lépnünk. Kinyomtatták helyben nekünk kb. 50 lakás alaprajzát és adatait, ebből kellett kiválasztanunk a nekünk szimpatikusakat. Kb. 25-re mondtuk azt, hogy nekünk tetszik, és az ingatlanos körbetelefonálása során ebből kb. 5-nél jelezték nekünk azt, hogy külföldit is beengednek. Hiszen itt a külföldiek fogalma a háziállatok és a hangos hangszerek utáni következő „rossz” kategória.

Az első sokkélmény után beletörődtünk ebbe is, és megnéztük azt az 5 lakást, ami szimpatikus is volt meg amelyeknek a tulajai nem riadtak vissza tőlünk. Az ingatlanos kocsijával mentünk körbe Tokió két egymás melletti városnegyedében, ahol a sorrend így nézett ki: a lakáshoz közeli ingatlanirodában felvettük a lakás kulcsát, felmentünk, megnéztük a lakást, visszavittük a kulcsot, kocsikázás a dugóba, majd újabb hasonló kör. Egy lakás megnézése így kb. 2-3 órába tellett. Nagy meglepetésünkre egyik lakás szebb volt mint a másik! A belső tér teljesen felújítva, jól hangszigetelő ablakok, falak, és gyönyörű közös használatú terek (több ház bejáratánál még hotelszerű lobbi is volt!).  Mivel három lakás megnézése után a férjem meg a kisfiam elfáradtak, útközben kitettük őket, és én folytattam egyedül az ingatlanossal a lakásnéző maratont. Reggel 9-kor indultunk, és este 8-ra már haza is értem.

Férjemmel egyetértettünk, hogy a 3. volt a legszebb, legjobb, ún. álomlakásunk. Még aznap este jeleztük az ingatlanos felé, hogy ki szeretnénk venni. Nos, az ezt követő két hét maga a rémálom volt 😀

Másnap reggel írt az ingatlanos, hogy elküldte a foglalási szándékot a tulajnak, és mi vagyunk az első foglalók, így ha az átvilágításon sikeresen átmegyünk, akkor miénk a lakás. Nem tudtuk, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e, mindenesetre első körben egy picit megkönnyebbültünk. Ezután jött minden napra valami izgalom: azonnal küldjük át a munkaszerződésünket, a külföldi regisztrációs kártyánkat, a jövedelemigazolást, a cégkivonatát a munkáltatónknak, a névjegyeinket, az útlevélmásolatot, a pecsét beregisztrálásának igazolását (itt a pecséttel lehet hivatalosan aláírni), a bankszámlánk adatait és még isten tudja mit. Ennek fele még meg sem volt, mert folyamatban volt a vízumunk átminősítése dolgozói vízumra. Jó, hogy a gyerek oltási kiskönyvét nem kérték el vagy valami dns mintát nem kellett küldenünk.  😀

Minden nappal úgy éreztük, hogy egyre messzebb kerülünk az álomlakástól. A bekért papírok többsége nem volt még meg, és már csak 2 hetünk volt a weekly mansion-ból. Elkezdtünk félni, hogy mi van, ha nem kapjuk meg az albérletet? Át kell költöznünk egy másik weekly mansion-ba? Vagy hotelbe? Jaj, már csak ez hiányzik a mindennapi munka mellett...

Egy hét múlva az ingatlanos felhívott, hogy most már elkezdődött az átvilágítás, és napokon belül lesz eredmény. Első gondolatom az volt, hogy miért csak most? Kifutunk az időből! A stresszfaktort növelte az is, hogy minden nappal újabb rejtett költségre derült fény. Az albérlet különböző díjaival eleve számoltunk: 2 havi kaució, 1 havidíjnyi kulcspénz (ezt az egész zár cseréjéért kérik el), 1 havidíjnyi sikerdíj az ingatlanosnak.

Azzal nem számoltunk, hogy a fentieken felül kell még:

  • kezes cég (Japánban minden albérleti szerződéshez kell kezes, de általában japán állampolgárságú magánszemély is megteszi, persze az álomlakásunknál ez nem igaz...), akik szintén eltüntetnek egy fél havidíjat
  • 2 havidíjnyi amortizációs költség (ezt költik a kiköltözésünk után az albérlet felújítására)
  • 1 havidíjnyi jutalék a férjem munkáltatójának, amiért a lakással kapcsolatos szerződést átvállalta magára, és a férjem béréből automatikusan fizeti a lakás költségeit

Kész anyagi csőd!!!

Aztán 1,5 hét eltelt már a lakás megnézése óta, de még semmi hír nem volt az átvilágítás eredményeiről. Újabb és újabb dokumentumokat kértek be, tényleg jó, hogy az általános iskolai bizonyítványunkat nem kutatták elő és fordíttatták le japánra velünk!

Az ingatlanos aztán jelentkezett, hogy már csak két nap, és meglesz az eredmény. Remegett a gyomrunk. Mi lesz ha nem kapjuk meg? Aztán két nap múlva este 6-kor írt, hogy már csak két óra, és itt az eredmény. Kivert bennünket a víz az izgalomtól... Aztán aznap az ingatlanos felszívódott. 🙁 Már teljesen feladtuk a dolgot, és elkezdtünk tárgyalni a weekly mansion meghosszabbításáról, amikor másnap délelőtt felhívott az ingatlanos, hogy meggyőzte a tulajt, mienk a lakás, két nap múlva költözhetünk!

Nagy volt az öröm! Soha ennyire nem küzdöttem meg egy albérletért. Talán ezzel akarják elérni, hogy az ember jobban vigyázzon a leendőbeli lakására? El sem tudom képzelni, hogy miért ilyen bonyolult a bérlés, ha előre ennyi pénzt (és a havidíjat is előre) kell átutalni???

No de minden jó, ha jó a vége, 1 hónap nyomorgás után átköltöztünk tágas és világos álomlakásunkba, ahol egy óriásdossziényi használati utasítás (a szellőzők, a konnektor és a parketta leírása mellett még a biciklitároló pumpájának leírása is benne volt) várt. Japánban például van egy olyan nyomtatvány, amit a beköltözőnek az első napokban kell kitöltenie az általa felfedezett összes hibával, karccal, elromlott szerkezettel stb., hogy azt később ne kérjék számon rajta. Tanulva előző albérletünk tulajdonosának gyomorforgató hozzáállásából, minden elsőre nem is feltűnő hibát is feljegyeztünk, behúztunk vonalakkal a pontos helyére az alaprajzon, nehogy utólag valami olyan állapotot kérjenek vissza rajtunk, amilyet még mi sem tapasztalhattunk meg. Íme a nyomtatvány kitöltve:

hiba

Mivel itt az albérletek többsége bútorozatlan, innentől kezdődik az igazi (bár kellemesebb) munka: berendezni a lakást. 🙂 A nagy elektronikai gépeket (hűtő, mosógép, mikró, porszívó) bérelni is lehet elég kedvező áron, így emellett döntöttünk. Majd a kiköltözéskor nem kell azzal bajlódni, hogy kinek vagy hova adjuk. Hála istennek!

Már majdnem két hete itt élünk új albérletünkben, boldogan, kipihenten, és most már szinte teljesen elfelejtettük a hetekkel ezelőtti rémálmot 🙂

img_20161015_071550 img_20161017_163604

 

A fotókat én készítettem!