Alig egy éve írtam itt a blogon>> a japán Henn na hotelekről, ahol a személyzet nagyobbik része robotokból áll. Akkor megfogadtam, hogy ha egyszer ismét Japánban járok, feltétlenül ellátogatok az egyik ilyen hotelbe.

Novemberben pár napot Tokióban tölthettem. Fontolgattam, hogy egyetlen éjszakára megszálljak egy Henn na hotelben, azonban végül egy konyhával is felszerelt apartman mellett döntöttem. Az egyik esti programomba azonban beillesztettem a Henn na Hotel Tokyo Ginza meglátogatását. Mivel a Ginza egy közismert szórakozónegyed is, azt képzeltem, hogy a robotokkal én is egy kicsit elszórakoztatom magam. Csacsogok a recepciós robotokkal, majd iszom valamit a bárban, ahol talán lesz néhány érdekesebb robot-figura is.

Az elképzelésemhez képest a látogatásom meglehetősen rövidre sikeredett. A szálloda recepcióján valóban ikreknek beillő robothölgyek fogadtak, azonban első ismerkedési próbálkozásom kudarcba fulladt. Az első hölgy egyáltalán nem volt hajlandó tudomást venni rólam. Hiába köszöntem, integettem neki, mintha ott se lennék, csak nézett maga elé. A második hölggyel már szerencsésebb voltam, amint elé léptem, belekezdett a mondókájába. Üdvözölt, majd több nyelven is felszólított, hogy a becsekkolást végezzem el a pult előtt található számítógépen, melyen azonmód fizetni is lehetett volna. Mikor végzett a szövege ledarálásával, egyszerűen félrefordította a fejét, így jelezve, hogy nincs több mondanivalója a számomra.

A hölgyek sajnos csak ennyit tudnak, így egyéb kérdésekben csak a recepción tartózkodó hús-vér ember tudott felvilágosítással szolgálni.

Amikor valaha az interneten keresztül megismertem a recepciós robotokat és végighallgattam őket, amint a vendégeket üdvözlik, kifejezetten viccesnek találtam a helyzetet. Személyesen átélve azonban teljesen más élmény volt.

Rájöttem, hogy sok szempontból hasonló érzéseket vált ki belőlem, ha számítógépen keresztül egy hús-vér ember beszél hozzám, mint ha egy robot. Érzékelem ugyan a különbséget, de még a legjobb felbontású képernyő sem kelti bennem azt az érzést, hogy a másik fél teljes valójában ott van velem. Emiatt rögtön tudom, ez nem egy „igazi helyzet”, így nem is várom el azt, hogy a másik fél hosszan a szemembe nézzen, testbeszéddel is reagáljon a jelenlétemre, úgy működjön, mint egy hús-vér ember. Egészen más azonban az elvárásom, ha szemtől szembe állok egy embernek látszó teremtménnyel. Hiába tudom, hogy egy robot van előttem, 3 dimenziós kiterjedése okán egyszerűen emberi gesztusokat várok tőle. A Henn na Hotelben kifejezetten rossz érzéseket keltett bennem, hogy emberi reakciók helyett egy mimika nélküli gépszáj beszélt hozzám, s gyomorforgatónak éltem meg, hogy amíg beszélt, beláthattam a robothölgy torkába. Nem láttam mást, csak végtelen ürességet, s ettől én is kiürültem.

 

Uniboval, a lobby polcán ücsörgő, nem ember formájú robot-concierge-zsel nem voltak ilyen rossz érzéseim, azonban róla sem tudnám azt mondani, hogy levett a lábamról. A köztünk lezajlott interakciót inkább nevezném a süketek párbeszédének, mint értelmes eszmecserének. A köszönésem után ugyan ő szólított meg és udvariasan megkérdezte, hogy aznap korán lefekszem-e, azonban arra a nagyon egyszerű kérdésre, hogy merre találom a toalettet, már képtelen volt válaszolni, holott, ahogy korábban olvastam, a vendégek eligazítása volna a legfőbb feladata.

 

A recepción tartózkodó, és a robotokat felügyelő, illetve hibáikat orvosló homo-sapienstől megtudtam, hogy a hotel majdnem mindig teltházzal üzemel és csak reggelit szolgálnak fel, ebéd, illetve vacsora fogyasztására nincs lehetőség. Útmutatásai alapján vásárolhattam volna magamnak egy italt a földszinti ital-automatából, hogy elfogyasszam a lobbyban, ami nem volt túlságosan vonzó opció a számomra. Szép csendben távoztam tehát a Ginza forgatagába, ami most is gyönyörű volt.

A mostani karanténhelyzetben sokszor eszembe jut ez a találkozás a robotokkal és mindaz, amit átéltem velük. Felbukkannak mellette a távolsági kapcsolattartáshoz kötődő emlékeim is.

Éltem már huzamosabb ideig távol a családomtól, szeretteimtől, amikor a lényeges, engem mélyen érintő ügyeket telefonon, esetleg skypeon keresztül tudtam csak megosztani azokkal, akik közel állnak hozzám. Akkor is megéltem egyfajta hiányt, ami Japánban különösen fájó volt, mert egyúttal az érintések hiányát is jelentette. A mi kultúránknak része, hogy egyszerűen csak megérintjük egymást, a barátok egymás vállára teszik a kezüket, hozzáérnek a másikhoz. Ez kint nagyon hiányzott még akkor is, ha voltak barátaim. Szerettem velük lenni, töltött is, mégsem volt az együttlét ugyanaz, kínzott az egyszerű érintések hiánya, (miközben nemegyszer utaztam a zsúfolt metrószerelvényeken, ahol pedig a testi kontaktust már túl soknak éltem meg).

Most a koronavírus járvány miatt vagyunk bezárva. Sokan egyedül vannak, csak a képernyőn keresztül érintkezve más emberekkel. Az utcán, a rövid találkozások során is meg kell tartani az előírt távolságot, nincs érintés, nincs testkontaktus. Mások pedig össze vannak zárva a családtagjaikkal, akiket szeretnek ugyan, de a személyes tér hiánya őket is megviseli. Nem is tudom, mi a könnyebb, együtt, vagy egyedül. Bárhogy is vagyunk most ebben a helyzetben, a megszokottól eltérő emberi kapcsolatokból fakadóan mindannyian megélünk magasságokat és mélységeket. Időnként azon gondolkozom, hogy élnénk meg a jelenlegi helyzetet, milyen érzés lenne, ha (esetleg ki-be kapcsolható) robotokkal lennénk összezárva?

 

 

A fotók és videók sajátok.

A borítókép forrása: https://www.hennnahotel.com