Az ébresztőóra reggel 4 órakor szólalt meg. Így volt idő arra, hogy Emmi besüsse a haját és Smink-nélkül-nem-teszem-ki-a-lábamat-az-utcára-Marissa feltegye az "arcát" mielőtt elindultunk. A buszon kaptunk egy XS-es méretű szendvicset és két onigirit. Szerencsére idejében kiderült, hogy a japán rizsgombócot ebédnek szánják, így nem faltam be őket egyből. Fél 7-re már megkaptuk a Ben által "Michael Jackson kesztyűnek" nevezett kézvédőinket és egy-egy oxigénpalackot, majd a japánosan kötelező csoportkép elkészítése után elindultunk megmászni a Fujit. A sok tanulás után jó volt hátrahagyni a tantermet, a keigót (udvarias japán nyelv) és Tokiót. Csoporttársaimmal együtt már izgatottan vártuk ezt a kirándulást.
Azt tudtam, hogy a Fuji Japán szimbóluma, szent hegye, ahova a japánok elzarándokolnak úgy, ahogy a muszlimok Mekkába. Az, hogy nők régen nem mehettek fel a Fujira, nehogy az istennője féltékeny legyen, számomra új volt. Már amikor először megpillantottam a Fujit, megértettem a japánok rajongását iránta. Van valami méltóságteljes abban, ahogy a több mint 3700 méteres vulkán, melynek kúpja majdnem teljesen szimmetrikus, uralja a terepet - tiszta időben akár Tokió felhőkarcolóinak magasából is látható. El tudom képzelni, ahogy régen a japánok félték a morajló, gyönyörű óriást és megtettek mindent, hogy kiengeszteljék, nehogy lávával és hamuval borítsa be őket.
A hegyet mászva megtapasztaltam, hogy a vulkáni törmeléken nincs élet, azaz utunk nem a zöldben, hanem kopár, vöröses tájon keresztül vezet. Ekkor a hegyben való gyönyörködés helyett egyre inkább azon járt az eszem, hogy egy vulkánon vagyok, melynek következő kitörésével rendszeresen fenyegetnek a lapok. Időről időre elértünk egy-egy állomást, menedékházat, ahol meg lehetett pihenni (akár éjszakára is) és mérlegelni, hogy nekivágjunk-e a következő etapnak. Az útviszonyok és a vándorló tömeg miatt ugyanis nincs lehetőség két állomás között visszafordulni.
Tanárunk szerint a hegymászás csoportos tevékenység és a túra ideje alatt csoportként kell viselkednünk. Ehhez képest elég hamar „szétszéledtünk” és mindenki a maga tempójában küzdött a heggyel. Ha találkoztunk is egy-egy pihenőnél, a kommunikációnk abból állt, hogy valamilyen nyelven tudattuk egymással, hogy a „halálunkon” vagyunk, de nem adjuk fel. Én arra törekedtem, hogy bár lassan, de folyamatosan haladjak, kisebb-nagyobb célokat tűzve ki magam elé. Közben szemlélődtem is. A látvány a hegyről fantasztikus volt. Mintha a felhők felett jártam volna.
Érdekesnek találtam azt is, hogy a legtöbb hegymászó japán volt (ezek szerint tényleg elzarándokolnak a Fujihoz) és hogy sok japán egészen kicsi gyerekekkel vágott neki az útnak. Többen is barátságosan érdeklődtek, hogy honnan jöttem. Voltak szakaszok, ahol egymás mögött, szinte láncban haladtunk. Csak akkor tudtunk egyet lépni, ha az előttünk álló is ezt tette. Senki nem akart előzni. Türelmesen megvárták, amíg a leglassabb is biztonságos terepre ér. Volt abban valami motiváló, hogy annyi ember tartott oda, ahova én is mentem és még oda is figyeltünk egymásra. Talán mégis csoportos tevékenységről van szó?
A Fuji csúcsára feljutni hihetetlenül jó érzés volt. Diadal, öröm, megkönnyebbülés és hála kavargott bennem. Diegoval és Ronalddal a fáradt vándorok éttermében ebédeltünk egy tál karee raisu-t (currys rizst), utána megnéztük a krátert, majd elindultunk lefelé a hegyről. Felfelé is nehéz dolgunk volt, de lejönni a Fujiról szintén embert próbáló feladat. Bokáig süppedtünk a vulkáni törmelékben és oldalazva csúszkáltunk. A bátrabbak nekifutásból vették az enyhébb lankákat, ezzel olyan porfelhőbe borítva mindenkit, hogy a napszemüvegek és az arcunk elé tartott törölközők sem védtek meg bennünket.
A szállásra tartva tanárunk azt mondta, hogy csak akkor kapunk vacsorát, ha alaposan megmosakszunk előtte. Ezt senkinek nem kellett kétszer mondani.
A fotókat én készítettem a túra során.
