Japánban még a mindennapi vécéhasználat is egyfajta kultúrsokkot jelentett számomra. Első nap az iskolában egy 5 perces szünetben elszaladtam a mosdóba és ijedten néztem egyrészt az előttem álló alkalmatosságra, másrészt az óriási csótányra a sarokban.
Mint utóbb megtudtam, ez a fajta vécé a japán hagyományos stílus képviselője, az úgynevezett „squat toilet”. Engem a magyar autópályák mentén régen megtalálható „talpas” megoldásokra emlékeztetett. (Vagy egy vízszintesen a földbe süllyesztett piszoárra.) Állítólag olcsó, víz-takarékos és könnyen tisztán tartható megoldásnak számít nem csak Japánban, hanem Ázsia több országában is. Mindenesetre a használat megkíván némi egyensúly- és célérzéket, valamint az is előnyös, ha nem nagy táskákkal és csomagokkal érkezünk ebbe a helyiségbe. Bár egy dokumentumfilm azt állítja, hogy régen a kimonókat „támasztották” a síkból kiemelkedő „fajanszra” használat közben, én azt tapasztaltam, hogy nem tanácsos hozzáérni semmihez. Feltehetően nem mindenki olvasta el a használati utasítást:
Szállodákban, bevásárló központokban, éttermekben találkoztam a csúcstechnológiás japán vécével, a Washlet-tel is, ami úgy működik, hogy a mellékhelyiségbe való belépéskor magától felemelkedik az ülőke teteje, bekapcsol egy zene, ami akár vízcsobogást vagy madárcsicsergést imitál – közben elfed minden természetes hangot a fülke ajtaja előtt várakozók elől – és a megfelelő gombokat megnyomva „alvázmosásra” és szárításra is lehetőség van. A fázósak az ülésfűtést is be tudják kapcsolni. A munka végeztével pedig természetesen magától öblít a készülék.
Megtudtam, hogy a japán háztartásokban a Washlet és fenékmosó funkciója rendkívüli népszerűségnek örvend. Egy japán barátnőm azt mondta, hogy ennek oka a japánok környezettudatossága, azaz hogy így sokkal kevesebb papírt kell használni, azaz kevesebb fát kell kivágni. Másrészt az aranyérrel küszködők számára a papír használata eleve fájdalmas ötlet. (Úgy látszik az, hogy mennyi energiát használ a készülék nem szempont.)
Vidéken járva a helyi ryokan-okban (fogadókban) találkoztam még egy érdekes, valóban környezetbarát megoldással. A maximális helykihasználás érdekében a mellékhelyiség olyan pici volt, hogy az ajtaját is alig lehetett rendesen kinyitni és beférni. Itt a vécé tetejére volt felszerelve a kézmosó. Azt a vizet pedig, amit a kézmosáshoz felhasználtam, a vécétartály begyűjtötte a soron következő öblítéshez.
Az már csak egy ráadás érdekesség volt számomra, hogy a szállodák és fogadók mellékhelyiségeibe eleve csak külön papucsban volt szabad belépni. Ez a szokás arra vezethető vissza, hogy a japánok elkülönítik a „tisztát” és a „tisztátalant”. Ahogy régen itthon is a kertek végében volt a „pottyantós” budi, úgy Japánban is cipőt kellett húzni az árnyékszék-látogatáshoz. Manapság a mellékhelyiség már az otthon része, de a japánok a mai napig is „tisztátalan” területként tekintenek rá, amely nem érintkezhet a ház többi részével. Dolgunk végeztével a „vécépapucsot” az ajtó előtt kell visszaváltani a saját papucsunkra. Ennek elfelejtése meglehetősen kínos lehet, hiszen a következőképpen fogunk a társaságban megjelenni:
Azoknak, akik szeretnék még jobban megérteni a japán vécék világát, tudom ajánlani Naomi Ogigami „Toilet” című filmjét. A félig kanadai, félig japán főhős azt szeretné megfejteni, hogy japán nagymamája miért sóhajt mindig megkönnyebbülten, amikor dolga végeztével elhagyja a mellékhelyiséget. A film végére ez is kiderül, de közben a japán kultúráról és az emberi kapcsolatokról is sokat megtudunk.
By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more
Azokat a fotókat, amelyeken a vécék és a gombok szerepelnek, én készítettem. A többi kép és a videó forrásai: http://en.wikipedia.org; https://www.flickr.com/photos/christinewillis; http://www.youtube.com
