Rendrakás közben nemrég a kezembe akadt egy kedves emlék, a nevemet (Anna) tartalmazó pecsét, melyet hazatérésemkor, búcsúajándékként kaptam. Mikor megtaláltuk, kisfiam azonnal használatba is vette, s csak némi közelharc árán tudtam biztonságba helyezni ezt a mindenen nyomot hagyó ereklyét. A Japánban töltött boldog napjaimra ezentúl a polcunkról levakarhatatlanná vált piros tinta is emlékeztet.
A hivatalos iratok ellenjegyzéséhez - sok ázsiai országhoz hasonlóan - Japánban is az aláírás helyett leginkább a pecsétet, hivatalos nevén a hanko-t （判子）, hétköznapibban megnevezve az inkan-t （印鑑）használják. A hanko tulajdonképpen maga a pecsételésre használt eszköz, s a létrehozott nyomatot nevezik inkan-nak, esetleg insho-nak（印章）.
Egy a formaságokra – és a biztonságra - adó japán ember tulajdonképpen háromféle pecséttel rendelkezik. Az egyik az informális alkalmakkor használt mitome-in（認印）, az én pecsétem ilyen, aztán a banki tranzakciók indításához van egy úgynevezett ginko-in-je（銀行印）, amit a bankban regisztrálnak, a nagyon hivatalos iratok aláírásához pedig a városházán is nyilvántartásba vett jitsuin-t （実印）használja.
Egyéni aláírásra bárki olyan nyomatot használ, amit akar, azonban a banki aláíráshoz szükséges, illetve a városházán regisztrált pecséttel szemben természetesen különféle előírások vannak. A banknál fontos, hogy a ginko-in nyomata beleférjen egy kicsi rubrikába, a jitsuin-hez használt pecsét nagyobb és maga a pecsételő eszköz, a hanko sem készülhet műanyagból vagy gumiból, kizárólag faragható, időtálló anyagokból, mint például a fa, a kő vagy az elefántcsont.
Állítólag a mai rendszer már kevésbé szigorú, mint 10 évvel ezelőtt, amikor ösztöndíjjal tanultam Tokióban. Akkor a bankszámlanyitásom nagyon megnehezítette, hogy nem rendelkeztem saját pecséttel. A kedves tisztviselőnő megpróbált rábeszélni, hogy menjek és vásároljak magamnak egy nekem tetsző pecsétet, amin bármilyen számomra szimpatikus név szerepelhet. Ők azt regisztrálják egy formanyomtatványon, amit én magaménak vallok. Lehettem volna Tanaka vagy Szuzuki, amik olyan gyakori nevek, mint nálunk a Nagy vagy a Kovács, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy az aláírásommal hitelesítsenek. A makacsságomból fakadó banki viszontagságaimra visszatekintve úgy érzem, jobb lett volna megfogadnom a tanácsát, de én akkor még kitartottam amellett, hogy nem leszek Tanaka vagy Szuzuki, s nem nyugodtam, míg nem engedélyezték az aláírásom nyilvántartásba vételét. (Tanaka vagy Szuzuki pecsétet egy-két ezer yenért minden utcasarkon árultak, a saját pecsétem elkészítése meghaladta volna a költség és időkeretemet.)
(A képen az ITO családnév különböző betűtípusokkal leírva szemlélteti, mennyiféle pecsét is készülhet ugyanarra a névre.)
A keresztnevemet (Anna) nagyon szeretem, és szerencsés vagyok, hogy a japánok is könnyen ki tudják ejteni. Sőt, nem csak katakanával（アンナ）, hanem kandzsival is（杏奈）leírható, amiről sok külföldi csak álmodozhat. Mind az „an”, mind a „na” szótagnak többféle kandzsi is megfeleltethető, így valaha komoly vita volt arról, milyen jeleket is válasszak magamnak. Az első kandzsi（杏）önmagában kiolvasva „anzu”, azaz barack, a kínai olvasata „an”. A második kandzsi（奈 ）az 1300 évvel ezelőtti főváros, Nara nevéből származik, de egy körtefajta is (karanashi). A japán papám, Ishibashi san egy másik kandzsit （菜）ajánlott a „na” olvasatra, aminek zöld/zöldség a jelentése. Azt mondta, a zöld-ségről a japánoknak a tavasz, a friss rügyek, a megújulás jut eszükbe. Mi magyarok inkább a badarságra asszociálunk, így aztán megmaradtam a körtefajta mellett.
Hazatérésemkor, búcsúajándékként kaptam meg a gumiból készített, An-na feliratú pecsétet, ez az, amit nemrég megtaláltunk. A fiókomban egy kis márványtömb is lapul a hozzá való kőfaragó eszközökkel. Ezeket azért hoztam, hogy egyszer kifaragjam a saját hanko-mat is, de félek, hogy erre csak nagy sokára fog sor kerülni, már ha valaha nekilátok.
