Dó (道), Az Út

Sokszor látni különböző fórumokon valamilyen idilli kép alá írva, hogy nem a cél, hanem az odavezető út a fontos. Ha vannak nemzetek, ahol ez nem leginkább csak szófordulat, hanem egy ország, egy nemzet kultúrájának szerves része, akkor a japánok biztosan közéjük tartoznak.

Mi sem támasztja alá jobban a japánok által oly fontosnak vélt célhoz vezető út fontosságát, minthogy a legtöbb japán tradicionális művészet japán nevében szerepel az út szó maga, azaz a 道 (dó). S hogy a teljesség igénye nélkül csak egy pár példát említsek: sodó (書道), kadó (花道/華道), csadó (茶道), aikidó (合気道), kendó (剣道), kjúdó (弓道), júdó (柔道), iaidó (居合道), melyek mindegyike egy művészet, egy Út. Többségük tanulására, gyakorlására már itthon is van lehetőség, de semmiképpen nem mondanám általánosnak, hogy ezen szavak valódi jelentését is ismernénk itthon. Sokan tudják persze, hogy ezek az ecset, a virág, a tea, a kard vagy épp az íj művészetét jelentik, de azt már kevesebben, hogy ezen művészetek többségére a japánok több néven is hivatkoznak. Azt pedig végképp nem könnyű megérteni, hogy ezen művészetek különböző elnevezései között mik is a különbségek, s hogy azok az árnyalatnyi különbségek milyen jelentőséggel is bírnak ezen szinonimáknak vélt szavak egyes szituációkban történő alkalmazásakor.

Példaképpen említeném az általam némiképpen ismert két művészetet, a kadót és a csadót. Ha szigorúan az írásjeleket nézzük, melyek ezeket a szavakat alkotják, akkor a kadó (華道、花道) a növény, vagy a virág útját jelenti, míg a szinonimájaként is használt ikebana (生け花) szó tükörfordítása az élő virág. Japánról révén szó, nincsen explicit magyarázat arra, hogy ezt a két szót hogyan „kell” összekapcsolni, így nem is írom le saját értelmezésemet, inkább megosztanék pár gondolatot, ami segíthet mindenkinek saját „elméletének” kidolgozásában.

Élő virág … virágnak életet adni. Mindig fájt a szívem, amikor megláttam tanárnőmnél, hogy valamelyik diákja egy szál papagájvirággal, orchideával, vagy egy épp rügyeket fakasztó ággal a kezében jön órára. Ezek mégsem holmi rózsa, vagy tulipán, melyek tucatjával nyílnak … és azok a rügyező ágak, még csak most kezdtek volna élni! - gondoltam. Aztán egy napon, amikor ezt az érzésemet kifejtettem tanárnőmnek, ő így reagált: „A fák, bokrok metszése miatt is így fáj a szíved? Gondolj csak bele, új életet kap az a növény, egy teljesen más környezetben.”.

Hát valóban ritkán lenne alkalma a reteknek ilyen módon találkoznia a paprikával és társaival a természetben … gondoltam eleinte kissé cinikusan, de leginkább hitetlenkedve. Aztán eljött a pillanat, amikor már nem ezekre a szavakra kívántam emlékezni és leginkább nem ilyen interpretálásban. A pillanat, amikor egy száraz ágat meglátva a fülembe csengett: „Nézd, hogyan kap új életet ebben a kompozícióban az a száradóban lévő ág, melyet a metszés után az út szélére dobtak?”. Szüntelenül motoszkálni kezdett a gondolat … ez lenne hát a növény Útja?

De hogy ne ragadjak le ennél a példánál, rá is térnék a másikra. Csadó (茶道), a szó két írásjele a tea és az út. Bonyolítja némiképpen a helyzetet, hogy a tea szónak két olvasata is van, így van aki csadónak, más viszont szadónak ejti, történetem szempontjából ennél fontosabb, hogy létezik egy másik kifejezés is a teaművészetre, a csa no yu (茶の湯), melynek szó szerinti fordítása a tea forró vize. Már több mint 10 éve tanultam ezt a művészetet, mikor még mindig csak a halovány megértéséig jutottam. Formalizált mozdulatokat, azok meghatározott sorrendjét, szabályok rengetegét láttam csak magam előtt. Mindent, csak utat nem. Nem értettem, hogy mi változtat egy olyan hétköznapi rutin műveletet, mint a teakészítés művészetté, s hogy mi is jelenti pontosan az Utat a művészetet gyakorló személy számára.

A teaművészet megalapítójaként is ismert Sen Rikyú mondta azt a 16. században, hogy a Csa No Yu tulajdonképpen nem áll másból, mint a víz felforralásából, a tea elkészítéséből és annak elfogyasztásából. Ugyanakkor 100 versben foglalta össze a teaművészet egyszerűen hangzó, de annál bonyolultabban megvalósítható alapszabályait. S ha már épp kapiskálni véltem volna 100 versének lényegét, s megérteni azok bonyolultságát, azonnal fülembe csengett mesterünk szava … a Csa No Yu művészete nem más, mint a víz forralása, a tea elkészítése és annak elfogyasztása.

A virágoknak életet adni, a teában pedig hagyni érvényre jutni a vendégszerető szívet (おもてなしの心, omotenasi no kokoro). Olyan egyszerűnek tűnő „irányelvek”, melyeknek mélysége számomra szinte mégis kifürkészhetetlen. Valahányszor tovább kívánok lépni az értelmezésében, azonnal kérdések ezreit teszem fel magamnak. Mi teszi a csésze tea készítőjét (és elfogyasztóját) teaművésszé, vagy egy júdóst harcművésszé? Helyes vajon az az értelmezés, hogy Japánban lehet művészi értéke egy csésze teának, egy betű/szó írásképének, vagy akár egy sportoló mozdulatának? Vagy az értéket valójában ezek létrehozásának folyamata, s a folyamat eredményeképpen létrejövő „végtermék” párosa hordozza? Az Útnak ilyen értelemben része a produktum maga? Vagy netán az út nem más, mint a produktumot létrehozó folyamat ismétlése és az ismétlések során szerzett tapasztalatok összessége?

Ehhez hasonló kérdések tömkelegén töprengtem hosszú órákat, napokat, heteket a japán kultúrával való ismerkedésem során, s teszem még most is nap mint nap. Triviálisnak tűnő dolgok nem triviálisként kezelése az én módszerem e távoli kultúra megértésére. S bár a művészet definíciójáról nem gondolnám, hogy létezik Japánra és nem Japánra vonatkozó verziója, bárki számára elgondolkodásra érdemesnek tartom, hogy vajon miért is van ott az a bizonyos DÓ a legtöbb japán tradicionális művészet nevében.