Mikor e sorokat írom Budaörsön, kinézek az ablakon és látom: nagy pelyhekben hull a hó. S bizony hullik Japánban is. Bár az északkelet-délnyugat irányban nagyon hosszan elnyúló szigetcsoport egy részén gyakorlatilag soha nem esik a hó, egyes vidékeken minden télen 6-7 méter hó is leesik. (Japán a 24. és a 46. szélességi fok között helyezkedik el, ami kb. a Pécs – Dubai viszonylatnak felel meg.)

A szigetországon végighúzódó, egyes részein („Japán Alpok”) kifejezetten magas, helyenként 3000 méter fölé nyúló hegyeivel egyben markáns éghajlati határt jelent. A télen jellemzően a kontinens felől érkező hideg szél a Japán-tenger felett telítődik nedvességgel, majd ezt a nedvességet hó formájában rakja le a hegyek nyugati oldalán, s a túlsó oldalra már csak ritkán jut ebből. Azért Tokióban is esik, szinte minden télen egy-két alkalommal a hó. Idén január 22-én 5-10 cm hó esett Tokióban (2014 óta a legnagyobb havazás). Mivel nemcsak a hólánc, hanem a téli gumi használata is ritka a keleti parton, egy ilyen havazás már komoly közlekedési fennakadásokat okoz.

Más a helyzet a nyugati oldalon. Az Aomoritól Tojamáig húzódó sávban sok-sok méternyi hó esik minden évben. Ez a „hóország”, amit az első japán irodalmi Nobel-díjas, Kavabata Jaszunari is megörökített (a Magvetőnél 1969-ben magyarul is megjelent, Jólesz László fordította a német nyelvű kiadás alapján) leghíresebb regényében, a „Hóország”-ban.

A téli Japán egyik legszebb látványát az UNESCO világörökség minősítést Japánban elsők között megkapott Sirakava-go „összetett tenyér” alakra (nálunk ezt alpesi tetőnek mondják) épített, szalma fedésű házainak látványa nyújtja.

Persze a Hóország lakói hozzászoktak ehhez a klímához, s mind az emberek, mind a hatóságok felkészültek a hóhelyzet kezelésére. A régiek bölcsességét azonban nem minden tekintetben sikerül átörökíteni az utódokra: ma már Hóországban is inkább lapos, vagy majdnem lapos tetejű házakat építenek. A tetőszerkezet viszont nem bírja a méternél is vastagabb havat, így a lakók kénytelenek időnként felmászni a tetőre, s lapáttal lehányni a havat. A csúszós tetőn, a hidegtől elgémberedett tagokkal persze nem egyszer megcsúsznak, leesnek, s ez az esés, különösen idősek esetében gyakran végzetes. Minden télen számos áldozatot követel a tetők letakarítása ezen a vidéken.

S íme egy friss bizonyíték arról, hogy valóban sok a hó: a fenti térkép a Japán Meteorológiai Ügynökség honlapjáról származik, a mai (2018.02.13) hóhelyzetet mutatja a Hóország egy részén. (A jobb felső sarokban, Jamagata megye deli részén még egy 438 cm-es adat is feltűnik, pedig még legfeljebb a tél felénél járunk azon a vidéken!)

De vannak ennél extrémebb helyek. A Kurobe-szorosnál 2006-ban egy szezon alatt 19 méter havat regisztráltak, de még a „gyengébb” években is meghaladja a lehullott hómennyiség a 10 métert. Itt csak április végén látnak neki a hómarók, hogy megnyissák az utat. A hatalmas hófalak közötti utazás óriási hírnevet szerzett a vidéknek, s április végén-májusban rengetegen csodálják meg a természet erejének ezt a látványos demonstrációját.

Hasonló út vezet át a Hakkoda-szan-on is, a jóval északabbra fekvő Aomoriban. Utóbbinál történt a hegymászás történetének legnagyobb tragédiája: 1902 telén, január 23-án az orosz-japán háborúra készülő japán hadsereg 5. hadosztályának 8. századának 210 katonája vágott neki kora reggel a 20 kilométeres távolságnak. Délután 4 órakor már csak 4 kilométerre voltak a céltól, amikor hóvihar tört ki. A mínusz 41 fokig (a Japánban valaha mért leghidegebb hőmérsékletig) csökkenő hidegben a napokig bolyongó katonák közül mindössze 11-en maradtak életben, s közülük is nyolcnak amputálni kellett valamelyik végtagját a fagyások miatt.

Nekünk sokkal kellemesebb élményeink voltak: kiépített sípálya nélkül, a fák között síztünk le a hegyről egy tapasztalt hegyi vezető segítségével. A sízés után pedig jól esett a meleg vizes fürdőzés az egyik leghíresebb hőforrás, a több, mint 300 éve üzemelő Szukaju-onszen vizében.

Japánban számos nagy hírű sípálya van, amelyeket elsősorban Ázsiából, Ausztráliából keresnek fel külföldi sízők. Téli olimpiát kétszer is rendezett a szigetország: először 1972-ben Szapporóban (Almási Zsuzsi műkorcsolyázásban szerzett 5. helye tette itthon leginkább emlékezetessé), majd 1998-ban Naganóban. Naganói élményeimről, a japáni sízésről majd egy későbbi blogban írok részletesen.

Néhány bekezdéssel feljebb arról írtam, hogy – az országnak legalábbis a hóesést gyakorta megtapasztaló részein – felkészültek a nagy havazás kezelésére. A japánok amúgy is híresek szervezettségükről éppúgy, mint kiváló technikájukról, felszereltségükről. Így aztán első Japánban töltött éveimben nem győztem csodálkozni, amikor az első néhány centiméter hó leesését követően lezárták az érintett autópálya-szakaszokat, s a forgalmat a hagyományos utakra terelték. Az utat csak a hóesés elállta után, lényegében a hó teljes eltakarítása után nyitották csak meg. Sokáig kerestem a magyarázatot, s azt hiszem megtaláltam. Ehhez egy másik japán sajátossággal való összekapcsolásra volt szükség. A japánok ugyanis irtóznak a felelősségvállalástól. Azzal, hogy befizetek egy út használatára, megváltom azt az ígérvényt, hogy az autópályát üzemeltető társaság gondoskodik a biztonságomról. A hóesésben azonban a társaság nem meri vállalni annak kockázatát, hogy balesetet szenvedek, s a balesetért a hó megfelelő és gyors eltakarítására képtelen társaságot okoljam. Így aztán a széles, biztonságos (bár helyenként lehet, hogy csúszós) autópálya helyett a keskeny, kanyargós, lakott területeken átvezető, s ugyanolyan csúszós hagyományos utakon araszolunk, s a balesetek elmaradását nem annyira az útkarbantartóknak, mint az alig mérhető sebességű, csigatempójú haladásnak köszönhetjük!

Holnap, azaz február 14-én egyébként a fősziget, Honsú északi, észak-nyugati részein, valamint az északi szigeten, Hokkaidón várható havazás, de többnyire nem haladja meg az 5 centimétert.

Nyugodtan neki lehet tehát vágni az útnak!

 

A képek forrásai: 

http://tabizine.jp; https://cdn.4travel.jp; https://travel.ettoday.net; 
http://www.aptinet.jp; https://tenki.jp/radar