Állítólag az angolok már a 19. század végén meghonosították a focit Japánban. S valóban, vannak történelmi bizonyítékok erre. Azonban a sportkedvelők érdeklődését nem igazán keltette fel, s maradt a baseball és a golf, mint jelentős számú nézőt vonzó sportág.
Kis-srácként hallgatva a magyarok számára fociban is sikeres 1964-es tokiói olimpia mérkőzéseinek közvetítését, jól emlékszem, ahogy Szepesi György mosolyogva ecsetelte, hogyan ünnepli a japán közönség a nagy rúgásokat, még akkor is, ha a kapu helyett a szögletzászló környékén hagyták el a pályát.
Egy kis kitérő: Tokió autós közlekedése a 70-es évek közepén egy nagyságrenddel volt rosszabb a mainál. A zsúfolt és sportra alig (vagy méregdrágán) lehetőséget kínáló fővárosból, csak többórás kitartó küzdelem árán lehetett a zöldbe kijutni. Több éves tartózkodásra Tokióban berendezkedve nagyon kezdett hiányozni a sport, a mozgás.
Így aztán nagy örömmel fogadtam, amikor - némi Videotonos (pontosabban akkori nevén: Székesfehérvári VT Vasas) serdülő focista múlttal a tarsolyomban, huszonévesen először tartósan Tokióba érkezve – rátaláltam egy félig francia, félig vietnami menedzser által szervezett nemzetközi focicsapatra, amely a félelmetesen hangzó Tokyo Lions nevet viselte. Ez a csapat olyannyira amatőr volt, hogy a pályadíjakat, a közreműködő bírók díjazását is mi, a csapat tagjai viseltük, s természetesen magunk vásároltuk az uniformist, a csukát, stb. Akkoriban csak amatőr ligák működtek, s mi a másodosztályban próbáltuk meg felvenni a versenyt olyan, cégek neveit viselő csapatokkal, ahol „fociállásokban” (ki emlékszik még a ’89 előtti hasonló magyar rendszerre?) többnyire Brazíliából honosított „dolgozók” rúgták szép számban a labdát. De azért – annak ellenére, hogy edzésünk csak annyi volt, amit ki-ki magának megszervezett, megoldott, egyébként pedig csak a meccseken találkoztunk egymással – a középmezőny elején helyezkedtünk el többnyire, s szinte soha nem futottunk ki a gyepre a teljes esélytelenség érzésével. Ehhez persze hozzájárult, hogy – a tarka nemzetiségi összetételű csapatban – például a Japan Times című angol nyelvű napilap lektoraként dolgozó, már a harmincas éveinek második felében járó, de korábban angol 3. ligás profiként is szereplő jobbszélsőnk, volt iraki válogatott, akkoriban már a tokiói nagykövetségen diplomataként dolgozó középcsatárunk, focis múlttal rendelkező két bolgárunk (no, meg pápua-új-guineai középpályásunk, s néhány japán újságíró is) volt. Magam, bár gyengébb volt a bal lábam, de azért többé-kevésbé kétlábasként, a bal oldali védelmet, középpályát erősítettem (?).
Két meghatározó élményem maradt ezekből az évekből. Az egyik első meccsen – gyors, de nem túl technikás játékosként – az otthon megszokott módon nekiálltam „robotolni”. Magyarul: futottam, amennyi belefért. A 30 fokos melegben, 90%-os páratartalomban, edzés nélkül elkövetett első 15 perc után olyan szívdobogás, légszomj jött rám, hogy az ápolni próbáló csapattársaim csaknem mentőt hívtak. Némi lihegés után visszaállva megtaláltam a nagy stratégiát: nem nekem kell futni (többnyire), hanem a labdának. A japánok – ellenfeleink – ugyanis nagyon gyorsak voltak, rengeteget futottak, s még technikailag is képzettek voltak többségükben, de valahogy nem érezték a játékot, velük elő nem fordulhatott, hogy felnézés nélkül is jó helyre rúgják a labdát, mert tudják: a csapattársnak akkor és oda kell érkeznie. De a másik meglepetés az rímel a tokiói olimpiára. No, nem egészen, de azért hasonló egy kicsit. Ugyanis japán csapattársaim abszolút pozitívan álltak minden történéshez. A jelszó: „nice try”! („Ügyes kísérlet”). Ez hangzott a 16-osról leadott, a kapu helyett a szögletzászlót elhagyó lövésre is...
No, de Japánban is nagyot fordult a világ. 1993-ban létrehozták a J-League-et, a professzionális ligát. Nagy pénzek mozdultak meg, s nem voltak kicsik az – összehangolt, tudatos – erőfeszítések sem. Nem csak olyan ászok, mint Lineker, vagy Sztojkovics játszottak, olyan edzők dolgoztak, mint Arsen Wenger vagy Zico, hanem „megdolgozták” a közönséget is, így aztán tömött stadionok előtt játszhattak az egyre rutinosabb japán játékosokat is felvonultató csapatok. A gyorsasághoz, technikához kezdett taktikai érzék kapcsolódni, nem a betanult sémákat ismételgették csak, hanem elkezdték érezni a játékot. 1998-ban jutottak először ki a világbajnokságra, amelynek azóta stabil résztvevői, akik ha nem is jutnak messzire, bárkit meg tudnak lepni.
2002-ben – Koreával közösen – házigazdái voltak a világbajnokságnak, s a lelkes, de fegyelmezett, a szurkolás legjobb példáját felmutató japán szurkolók legalább akkora benyomást tettek a világra, mint a legjobb 16 közé jutó japán csapat.
S hogy azóta is tart a lelkesedés, az nem csak az olyan, Európában is sikeres japán játékosok számának gyarapodása mutatja, mint a Leicester-ben egyik vezéralaknak számító Okazaki Sindzsi, hanem egy olyan intézmény létrejötte, amiből kevés van a világon. Tokióban, a „Labdarúgás utcában” (Football Avenue), ahol a focilabda összevarrt darabjaival azonos alakú térkövek fedik a járdát és minden villanyoszlopon ott a Labdarúgás Múzeum felé terelő tábla, molinó, nos, ott áll a 2003-ban létesített „Labdarúgás Múzeuma”. A 2000 négyzetméteres kiállítótérben a Japánban rendezett VB emlékei állnak a középpontban, de számos más – a szurkolók számára izgalmas – kiállítási tárgy, bemutató látható, természetesen a japán audiovizuális technika eszközeinek maximális kihasználásával.
Ha az eredményekben még nem is mindenben, de az ambíciókban már közelít Japán azokhoz az országokhoz (Skócia, Brazília), ahol hasonló múzeuma van a nemzeti sportnak.
