Pár héttel ezelőtti londoni utam során gyönyörű tavaszi időt fogtam ki. Így volt alkalmam hosszú sétákat tenni a városban, ahol kellemes meglepetésként ért, hogy számtalan lehetőséget találtam „Japán-mániám” kiélésére is. Az elsőt annak köszönhetem, hogy összefutottam Vilmos herceggel, aki épp egy zártkörű rendezvényre tartott a Westminster Apátságba és ezért annak egész környékét lezárták. Így hát a Piccadilly Circus felé vettem az irányt, melynek közelében felfedeztem a Japan Centre-t, ahol mindenféle japán élelmiszert, használati tárgyakat és könyveket árulnak. Hosszasan időztem ott, hiszen óriási volt a választék. Rácsodálkoztam sok, számomra ismeretlen alapanyagra és azt gondoltam lesz még mit tanulnom a japán konyhaművészetről.
Végül csupa olyasmit vettem, amit eddig csak japáni utazásaim során tudtam beszerezni: Furikake-t, ami olyan, mint egy fűszerkeverék – szárított halból, algából, szezámból áll – és a főtt rizsre kell szórni ízesítés vagy díszítés gyanánt. Kaki no tane-t, ami a magyarul furcsán hangzó neve ellenére a legjobb japán rágcsálnivaló amit ismerek: szója ízesítésű roppanós puffasztott rizsszerűség és mogyoró keveréke. A natúr verzió mellett van belőle umeboshi-s, azaz savanykás japán szilvás illetve wasabi-s is. Sörözéshez mindegyik szuper! Nosztalgiát jelentett, hogy tudtam melon bread-et venni, aminek az alakja olyan, mint egy sárgadinnye, de az íze nem! Ez egy édes péksütemény, aminek omlós a tésztája, a teteje pedig ropogós. Örültem a dorayaki-nak, a japán palacsintának is, bár a hagyományos édes babos verzió nekem nem jön be igazán, de a fekete szezámmagos annál inkább. Amikor nyelvtanulás céljából hosszabb időt töltöttem Japánban, gyakran ettem ezeket reggelire. A Japan Centre könyvválasztéka viszont nem hozott lázba, mert alig volt japán klasszikus. De aki japán nyelvkönyvet keres, vagy konyhaművészeti albumot, jó helyen jár.
Másnap ellátogattam a Holland Park japánkertjébe, a Kyoto Garden-be, majd a Soho-beli Foyles Könyvesboltban megtaláltam a kedvemre való japán választékot: órákig nézelődtem és olvasgattam bele mindenféle szépirodalmi és történelmi műbe. Választásom végül egy Ryu Murakami és egy Yukio Mishima könyvre esett. A japán irodalom fenegyerekeként emlegetett Ryu Murakami - nem összetévesztendő a hazánkban is népszerű névrokonával, Haruki Murakami-val! - „69” című vicces életrajzi regényének köszönhetően látogattam el Nagasakiba (erről bővebben írtam itt>>) és a „Nyakig a miszóban” című pszichothrilleréből – bár a mű egyes részeit annyira gyomorforgatónak találtam, mint Bret Easton Ellis „Amerikai psycho”-ját – sokat megtudtam a japán társadalomról, a kulturális különbségekről és a tokiói éjszakai életről. Így hát a „Coinlocker Babies” – két srác története, akiket anyjuk a születésük után egy vasútállomáson a csomagmegőrző automatába zárt, hogy megszabaduljon tőlük – izgalmas olvasmánynak ígérkezett. Mostanra kb. a felénél járok és igazolja a várakozásaimat: fejlődésregény, amelyben keveredik a realitás és a fantázia, a fogyasztói társadalom kritikája és a japán társadalmi devianciák bemutatása. Ezzel szemben Yukio Mishimától még nem olvastam semmit, de már korábban is felkeltette az érdeklődésemet a háromszor is Nobel-díjra jelölt, sokak által a 20. század legjelentősebb japán írójának tartott szerző. Extrém nacionalista politikai nézeteket vallott – elkötelezett volt a japán szamuráj-kódex, a bushido iránt, szerette volna, ha Japán visszatér a második világháború előtti értékrendjéhez, lázadt a külföldi befolyás, a materializmus és az emberi hülyeség ellen, bírálta a császárt és magánhadsereget alapított – és mikor puccskísérlete nem járt sikerrel, rituális öngyilkosságot, seppuku-t követett el. A „Forbidden Colours” című könyvét azért választottam, mert az a névadója Nagisa Oshima „Boldog Karácsonyt, Mr. Lawrence” (1983) című filmje főcímdalának. A zenét Ryuichi Sakamoto szerezte, aki egyben a film egyik főszereplője is a zseniális David Bowie és az akkor még csak első meghatározó filmszerepét játszó Takeshi Kitano mellett:
By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more
A Foyles DVD részlegén is sokáig nézelődtem, mert nagy örömömre nem B-kategóriás szamuráj filmeket tartottak, hanem a japán filmművészet remekeit, mint például Yasujiro Ozu „Tokiói történet” (1953) című műve, amely a japán munkásosztály második világháborút követő mindennapjait mutatja be és fő témája a generációk közti kapcsolat és az elidegenedés. A „Tokiói történet” ihlette Doris Dörrie 2008-as „Cseresznyevirágzás” című filmjét, amely hasonló témákat boncolgat, de immár 21. századi keretek között. Kezembe került és azóta már megnéztem Seijun Suzuki yakuza-filmjét, a „Tokyo Drifter”-t (1966), ami egy modern, szinte futurisztikus díszletek közti, beatzenei aláfestésű japán keresztapa-sztori több, James Bond filmbe is beillő jelenettel. Tudatosan kerestem Shohei Imamura alkotásait, mert az eddig látottak alapján kedvenc japán rendezőim egyike. Az „Enyém a bosszú” (1979) című filmje valós események alapján egy japán sorozatgyilkos történetét meséli el. A „Narayama balladája” (1983) a különösen nagy szárazságok és éhínségek idején követett japán „ubasute” nevű szokást mutatja be egy kis hegyi falu közösségében: az idős és beteg embereket családtagjaik elvitték a hegyekbe és magukra hagyták őket, hogy meghaljanak, és így ne jelentsenek további terhet a túlélésükért küzdő leszármazottaknak. Lenyűgöző, egyszerre gyönyörű és brutális film a természet és a közösség törvényeiről, az életről és annak elmúlásáról. A „Fekete eső” (1989) a hiroshimai atombomba támadást követő időszakot mutatja be és olyan emberek életét, akik ki voltak téve a sugárzásnak (hibakusha) és az átélt szörnyűségek miatt poszttraumatikus stressz szindrómában szenvedtek. A most beszerzett „Az angolna” (1997) már a DVD lejátszóm mellé készítve várja a sorát!
By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more
Azt már itthon tudtam, hogy a British Museum-ba el fogok látogatni, de mivel ez a világ egyik legnagyobb, történelemmel és kultúrával foglalkozó múzeuma, számoltam vele, hogy nem lesz időm minden gyűjteményét megnézni. Ezért a japán kollekcióra koncentráltam, amely Európában egyedülálló gazdagságban sorakoztat fel képző- és szépművészeti alkotásokat, régiségeket és Japán néprajzát és történelmét megismertető tárgyakat a történelem előtti kortól napjainkig, kronológiai sorrendben. Az ősi Japán időszakából (i.e. 7. századtól az 1200-as évekig) nagyon tetszettek a mindenféle agyagból készített vagy fából, csontból faragott ősi japán figurák (dogu, haniwa) és az istenségek szobrai. Megcsodáltam az Edo kor (1600-1868) szamuráj öltözeteit és kardjait, a korabeli ukiyo-e fametszeteket és festményeket, amelyek elsősorban gésákat, kabuki színészeket és tájképeket ábrázolnak. Leginkább azonban a modern Japánról (1868-tól napjainkig) szóló szekció alkotásai fogtak meg. Tadanori Yokoo műve az 1960-as éveket, a pop-art-ot és Andy Warhol-t idézte. Rinsaku Akamatsu „Dotonbori” című festménye oszakai élményeimet>> juttatta eszembe. Bejött Ei-Q alkotása, ahol az avantgárd művész fotós és festészeti technikák ötvözésével készített légies, könnyed hatású képet táncosokról. Rácsodálkoztam az „Asztro Fiú” elnevezésű képregényre, melynek alkotója, Osamu Tezuka az anime- és manga-kultúra megteremtője. Tezuka ötlete volt, hogy hatalmasra nagyítsa és részletesen megrajzolja a figurák szemeit! Felfigyeltem Genpei Akasegawa művére, a „Nulla-jenes bankjegyre” is, amely mint megtudtam a művész reakciója volt arra, hogy pénzhamisítással vádolták azért, mert egy 1963-as kiállításának meghívója az 1000 jenes bankjegy reprodukciója volt. Összességében úgy éreztem, hogy nem csak hogy a British Museum-ban, de a japán tárlaton is több napot lehetne eltölteni, hogy legyen elég idő minden korszakot és művészt alaposan tanulmányozni. Én már bejártam az egész kiállítást, hosszabban is elidőzve egy-egy részen, míg az a művészettörténész által vezetett csoport, amit a 2. vitrinnél lehagytam, még csak a harmadiknál tartott.
Hazafelé a budapesti gépen nagy meglepetésemre Jeremy Irons-sal utaztam. Az Oscar- és Golden Globe díjas angol színész épp Magyarországon forgatta legújabb munkáját, egy kémfilmet. Nekem persze nem ez ugrott be elsőre, hanem David Cronenberg 1993-as „Pillangó úrfi” című drámája, amelynek főszerepét Irons játszotta. Bár ez a sztori nem Japánban, hanem Kínában és Párizsban játszódott (utóbbi jeleneteket Budapesten forgatták!), ahogy a cím is sugallja, a műben megjelenik Puccini Pillangókisasszonya és hasonló szerelmi tragédiának leszünk tanúi, de az eredeti műhöz>> képest teljesen más kontextusban. A rengeteg londoni japános élmény után Irons-tól kaptam egy ötletet mit olvassak legközelebb: egy fekete humorral átszőtt társadalomkritikát az angol felső- és középosztály a látszatra sokat adó életéről. Amint „ledolgozom” mostani szerzeményeimet, sort fogok rá keríteni!
A fotók sajátok!
