Japánban töltött 7 évem alatt rengeteg érdekes kulturális különbséggel és szokással találkoztam. Sokszor volt, hogy nem értettem egy adott hagyomány értelmét vagy eredetét. Nagy segítség volt számomra, hogy részt vettem egy host-mama programban.
Kiérkezésem évében, 2006 tavaszán, tanáraink megkerestek, s megkérdezték, hogy kit érdekelne, hogy „japán anyukát kapjon”. Elsőre nem értettem, mit jelenthet ez, de érdekesnek tűnt, így jelentkeztem. Ki kellett töltenem egy jelentkezési lapot, és egy érdeklődési körömet leíró papírt. Két hónappal később egy levél érkezett egy fotóval, melyben jelenlegi host-mamám örömmel írta, hogy sorsoláson hozzá kerültem, s nagyon izgatottam várja velem a találkozót.
Végül a személyes találkozóra nyár elején került sor, mikor a programot szervező csoport, a Young Women’s Christian Organization (YWCA) központjában ünnepélyes keretek között bemutatták egymásnak a diákokat és fogadó szüleiket. Sose felejtem el, mikor először megláttam a japán anyukámat, magas, sudár termetével azonnal kitűnt a többi hölgy közül. Nagyon kedves volt, bár a kommunikáció kissé nehézkes volt az elején, lévén én még nem beszéltem túl jól japánul, ő pedig angolul, de valahogy mindig sikerült megértetnünk egymással a mondanivalónkat.
Természetesen volt arra is sajnos példa a programban, hogy a diák és a host-szülők nem illettek össze, ilyenkor pár találkozó után a két fél között megszakadt a kapcsolat. Én nagyon szerencsésnek éreztem és érzem még ma is magam, hogy japán mamámmal hasonló természetű és érdeklődésű emberek vagyunk. Kapcsolatunk az évek folyamán egyre szorosabbá vált, s ahogy a nyelvtudásom egyre jobb és jobb lett, úgy tanított meg fogadott anyukám egyre több szokásra és hagyományra. Ha valamit rosszul csináltam, vagy nem megfelelően fejeztem ki magam, kijavított. Hatalmas élmény volt, hogy korlátok nélkül kérdezhettem és tanulhattam tőle. Voltak témák ugyanis, amit egy idegentől, de még japán barátnőtől se tudtam volna megkérdezni, mert nagyon illetlennek tűntem volna abban a környezetben.
Cserébe host-mamám is megismerkedett Magyarországgal, magyar hagyományainkkal és kultúránkkal. Nem én voltam az egyetlen „fogadott gyermeke”, általa „családi kötelékbe” kerültem szingapúri, táj, vietnami és indonéz ösztöndíjas diákokkal is, akik a „host-testvéreim” lettek. Különös családunk nagyon összetartó volt, sokat találkoztunk, s nagyon jó barátok lettünk. Mindenki mesélt a saját szülőhelyéről, megismertettük egymást a különböző hagyományokkal, nemzetközi ételekkel, s ami számomra a legfantasztikusabb volt, hogy mivel ilyen kötetlen légkörben tudtunk beszélgetni, rengeteg sztereotípiát, előítéletet, s hamis képet sikerült eloszlatni az adott nemzetekről.
A program érdekessége, hogy nem kellett együtt laknunk a host-szülőkkel és testvérekkel, hanem alkalmanként, ünnepekkor, szülinapokkor vagy csak úgy, összegyűltünk, ki hogy ért rá, s közös programokat szerveztünk. Így mi nem muszájból voltunk együtt, hanem mert szerettük és élveztük egymás társaságát.
Máig tartom a kapcsolatot a fogadott családommal, s személy szerint úgy gondolom, hogy az ilyen fajta kezdeményezések, programok a legjobb fórumai az előítéletek, vallási és meggyőződési ellentétek eloszlatására.
Hisz megtanítanak (legalábbis nekem ezt tanította), hogy legbelül nem is különbözünk annyira. Jöhettünk más-más helyekről, szociális helyzetből vagy vallási csoportból, ha az emberek nyitottak és elfogadóak, család kovácsolódhat olyan idegenekből is, akiket nem a vér, a közös háttér vagy kultúra köt össze, hanem a közösen szerzett élmények, a különböző tradíciók együttes megismerése és átélése.
Szerencsésnek érzem magam, hogy részese voltam és máig vagyok eme fantasztikus programnak, s szívből remélem, hogy a jövőben nemcsak ilyen kicsiben, hanem nagyban is látni fogom, hogy a fő hangsúly a világon nem a különbségeken, hanem az országokat és kultúrákat összekötő közös pontokon lesz.
