A találkozások természetesen képletesek, hiszen Enku a 18.században élt Japánban, főleg a mai Gifu tartományban.
Először Moszkvában, az egyetememen futottam vele össze. Egyik japán nyelvtanárunk, név szerint Komarovszkij volt, aki kedvenceként felemlegette, s mutatott néhány képet. Én akkoriban még csak az első lépéseket tettem a japán kultúra megismerésének útján, s így meglepett, szinte sokkolt a modernitása. Ez különösen így volt abban a környezetben: 1971 körül Moszkvában a szocialista realizmus, annak is talán a legrosszabb változata uralta a (nyilvánosságot kapó) kultúrát, s ilyen modernista kilengéseknek, mint amit ez a japán („imperialista”, sőt „klerikális”) szobrász képviselt, nem igazán volt helye, esélye. Szerencsém volt hát, hogy egy önállóan gondolkozó, ítélő tanárral hozott össze a sors.
Mi ragadott meg Enkuban? Bizonyosan a természetközeliséget, melegséget sugárzó fa anyag használata, de főként az a szekercével, ha úgy tetszik durva mozdulatokkal kialakított, egyszerű, néha a kőkorszaki ábrázolások absztrakciójához vagy éppen a 20. század elejének avantgárdjához hasonlítható primitívségen átsugárzó mélységes humanizmus, az embertársak iránt érzett megértés, szeretet.
Enku egy egyszerű, valószínűleg paraszti származású vándorszerzetes volt. Buddhista hite mély és őszinte. Faragott szobrokat a templomoknak, de a legszegényebb embereknek is. Igyekezett enyhíteni fájdalmukat családtagjaik elvesztése miatt, szerencséért, boldogságért imádkozóknak adni reményt. Több mint százezer szobrot faragott. Nincs közöttük két egyforma. Faragott – kizárólag szekercéjével – amerre járt: városokban, falvakban, hegyekben. Néha egy útszéli facsonk ihlette meg…
Stílusának sem igazi előzménye nincs, sem követője nem akadt.
Több ezer műve maradt fenn. Természetesen Japánba eljutva elzarándokoltam én is arra a vidékre, ahol a legtöbbet faragta és a legnagyobb számban fenn is maradtak. Ez a Hida vidék, Gifu tartomány északi fele, a magas hegyek, hatalmas erdők, s télen: a hó világa.
Enkut a „hivatalos” művészet nehezen fogadta be. Nagy esemény volt, amikor tavaly a tokiói Nemzeti Múzeum jelentős kiállítást szentelt a műveinek. Nekem pedig nagy élmény, hogy újra találkoztam ezekkel a néha monumentális, néha ujjnyi nagyságú, de egyformán expresszív szobrokkal. Talán a Horyuji (világörökség, templom Narában) vagy a Ryoanji (világörökség, zen buddhista templom világhírű kőkerttel Kyotoban) éreztem csak azt a szinte hátborzongató, velőig ható megindultságot, mint amit Enku szobraival szembesülve. Bár Enkuról már manga (képregény) is született, az eredetit ajánlom. (Ez persze jelentheti az internetet is, hiszen szerencsére szép számmal találhatók fotók műveiről.)
Jó ha rá tudunk szánni néhány percet egy-egy műre, akár egy csésze igazi zöld teával a kezünk ügyében, s némi csend (legalább belső csend) is közelebb segíthet bennünket hozzá. S magunkhoz….
Az első fotó jogtulajdonosa, forrása: Copyright Mark Schumacher, http://www.onmarkproductions.com/html/busshi-buddha-sculptors-edo-era-japan.html A többi kép az alábbi honlapokról származik: http://photos1.blogger.com; http://www.tnm.jp; http://www.ocn.ne.jp