A munkám több szálon kötődik az építőiparhoz. Részt vettem a budapesti 4-es metró projekt kivitelezésében ügyfelünk, az egyik legnagyobb japán építőóriás oldalán. Kutatásokat végzek és kapcsolatokat építek magyar és japán építőanyagok piaci bevezetéséhez. Figyelemmel kísérem az iparági történéseket és keresem az üzleti lehetőségeket az ügyfeleink számára. Előfordul, hogy kulturális rendezvényeken inspirálódok és bővítem szakirányú ismereteimet. Így esett, hogy tavaszi londoni utam során részt vettem egy kiállításon, amely az 1945 utáni japán építészetről és életről szólt. A Barbican Művészeti Központban megrendezett „The Japanese House” elnevezésű, nagyszabású tárlat sorra vette a modern és kortárs japán design meghatározó alakjait és innovatív megoldásaikat, valamint bemutatta a kulturális és társadalmi átalakulást is, amely Japánban ment végbe az utóbbi több mint 70 évben. Lenyűgözött, amit a kiállítás termeit végigjárva láttam: a tervrajzok, a makettek, a fotók, az életnagyságban felépített Moriyama House és egy zen kert mesebeli teaházzal. Az egyes szekciókhoz tartozó információs paneleket és a képaláírásokat olvasva rácsodálkoztam az építészet és a történelem diktálta társadalmi változások közti kölcsönhatásra. Kíváncsian néztem a filmtörténeti klasszikusokból és animékből a téma illusztrálására kiragadott részleteket, amelyek még teljesebbé tették az eleve komplex élményt. Idő kellett hozzá, hogy nekiüljek összefoglalni a látottakat.

A második világháborút követően a Szövetségesek azt akarták elérni, hogy Japán minél inkább a nyugati mintákat vegye át a kormányzásban, a társadalmi reformokban és a mindennapi élet – a fogyasztási cikkek, ruhák, otthonok berendezése – terén. A japán nemzeti identitás krízisbe került. A Yasujiro Ozu és Mikio Naruse - a japán filmművészet klasszikusai - által rendezett “home drama”-nak vagy “shomin-geki”-nek nevezett realista játékfilmek dokumentálták a háború után a japán családok életében megjelenő változásokat a patriarchális tekintély megkérdőjeleződésétől kezdve a nők helyzetén át a rokoni kapcsolatok átértékelődéséig. A kiállítás első termében részleteket mutattak be Naruse “Late Chrysanthemums” (1954) című alkotásából, amelyben kiöregedett gésák keresik a helyüket az új társadalmi rendben és Ozu “Tavaszutó” (1949) elnevezésű filmjéből, ahol a generációk közötti konfliktusok állnak a középpontban. (Ozutól egyébként a “Tokiói történet” (1953) az, amit mindenkinek ajánlok, mert érzékletesen bemutatja a háború után születő gazdasági rendet és életformát minden embertelenségével együtt.) A bemutatott jelenetek helyszíne a korabeli japán otthon volt, amellyel a tárlat hangsúlyosan foglalkozott, így a filmrészletek segítettek ráhangolódni és kontextusba helyezni a következő helyiségek látnivalóit.

A háború utáni Japánban nagy szükség volt a gyors modernizációra és az újjáépítésre. Az infrastruktúra és Tokió házainak több, mint a fele elpusztult a bombázások során. A japánok hatékony és költségtakarékos módon akartak mielőbb lakóházakat építeni és építészeik a standardizált, előregyártott moduláris elemekben látták a megoldást. Azonban nem hatalmas lakókomplexumokban gondolkodtak, hanem a családi házak építésénél tervezték bevetni a tömeggyártási technológiát. Mindeközben az építészetben a hagyományőrzés „nacionalizmusnak” számított és a japán háborús szerepvállalás katasztrófájának mementójává vált. Az építészek csak az 1952-es San Francisco-i békeszerződés aláírása, azaz Japán függetlenségének visszanyerése után fordultak újra a tradíciókhoz. Hamarosan azonban kialakult közöttük egy hosszan tartó vita (“dento ronso”) arról, hogy melyik történelmi stílus jelenítené meg legjobban a japán hagyományt a modern építészetben: a “shinden zukuri”, amely a Heian-kori (794-1185) palotaépítészetből fejlődött ki és megemelt padlók és nyílt terek jellemzik, vagy a Jomon-kori (i.e. 10500-300) “minka”, a hagyományos japán ház építésmódja földpadlóval, robusztus oszlopokkal és hatalmas tetővel. Előbbi az arisztokrácia stílusa volt és hasonlított a modernizmusra az átláthatósága és a pontos mértani formái miatt. Utóbbi a földművesek és szamurájok otthonait idézte. A Pritzker-díjas Kenzo Tange volt az egyik úttörő abban, hogy megfelelő szintézist hozzon létre a “régiből” és az “újból”. Egyik meghatározó alkotása a hiroshimai Béke Emlékmúzeum, amely 1955-re készült el. Az alábbi kép Tange saját, 1953-ban Tokió Setagaya kerületében épült házát ábrázolja, amelyben gyakori vendégek voltak a korszak legbefolyásosabb designerei: Walter Gropius, Isamu Noguchi, Charlotte Perriand és Isamu Kenmochi.

Az újjáépítés időszakában kezdtek a japán építészek kísérletezni a beton organikus tulajdonságaival. A japán építészetet ugyanis több száz éve a “fa kultúra” határozta meg és a nagyon fejlett hagyományos ácsmesterség. Mindez onnan ered, hogy az ország kétharmad részét erdők borítják és a fa rugalmasságának köszönhetően rendkívül jól ellenáll a földrengéseknek (amelyek Japánban napi szinten előfordulnak!). Az 1900-as évek elején kezdtek el a japánok az építkezésekhez betont is használni, mert földrengésállónak találták. Azonban esztétikailag nehézséget jelentett a melegséget sugárzó, természetes hatású fa mellé a hideg, rideg betont alkalmazniuk. A második világháború előtti Japán jelentős betonépületeit egy cseh építész, Antonin Raymond tervezte és ezek a háború után inspirációként szolgáltak a japán építészeknek ahhoz, hogy újraértelmezzék az anyagot: A beton és a természetes anyagok közti harmóniát hangsúlyozták arra hivatkozva, hogy a beton maga is természetes anyagok - homok, kő, agyag és víz - keverékéből áll. Ezáltal nem válik el a természettől, hanem együtt létezik vele, de ugyanakkor mégis a modernitást képviseli. - Az 1970-es évek vége felé Tadao Ando lesz majd a legismertebb japán építész, aki előszeretettel használja a betont. A profi bokszolóból autodidakta módon világszerte elismert építésszé vált Ando-ra a kritikus regionalizmusnak nevezett ideológia hatott: ez a progresszív irányzat ellensúlyozni akarta a nemzetközi stílusra jellemző identitáshiányt, de elutasította a posztmodern építészet individualizmusát és díszességét. Ando munkáit a japán hagyományok és a zen buddhizmus hatja át: a házai a természet keretei közé kerülnek és szépségük letisztult egyszerűségükben rejlik. A könnyed, tiszta és esztétikus hatást Ando a beton alkalmazásával tudja elérni. Így válik építészetében meghatározóvá az egyébként rendkívül súlyos anyag. Első alkotásai között van az oszakai Azuma-ház (1976), az egyik leghíresebb épülete pedig a Fény Temploma (1989) Ibarakiban.

Az 1960-as évekre Japán megtapasztalja a gazdasági csodát, amely során a lebombázott, elpusztított ország a világ második legnagyobb gazdasága lesz. Az 1964-es tokiói olimpiára készülve számtalan új épületet és sportlétesítményt húznak fel. Azonban a japán városok kezdenek élhetetlenné válni a túlnépesedés okozta terhelés és a levegőszennyezés miatt. Ekkor teszi szóvá egy építész, Kazuo Shinohara azt, hogy “a házak műalkotások”, azaz nem lenne szabad az építészetben mindent az iparosodásnak és a funkcionalizmusnak alárendelni. Közben az egyént, a házat és a várost egy élő rendszerként kezelő metabolizmus képviselői a város folyamatos megújításán dolgoznak. Kisho Kurokawa 1972-ben átadott 140 kapszulából, azaz kompakt kis otthonból álló Nakagin Kapszulatornya az organikus növekedésre képes megastruktúra példája. Az építész hisz abban, hogy a jövő társadalma az örökös mozgáson, az információáramláson és az egyénen alapszik majd és kapszulája ennek előképe. Az építészet és a technológia fúziójáról és utópisztikus - a levegőben felfüggesztett vagy a tengeren úszó - városok megvalósításáról álmodik. Ugyanakkor az 1970-es évekre sok építész kifejezett ellenszenvvel viszonyul a városhoz: Toyo Ito és Kazunari Sakamoto zárt, védekező struktúrákat alkot, amelyek az intim tereket óvják a betolakodó metropolisztól.

A nők társadalmi helyzetének változása az építészetre is kihat: megjelennek az olyan úttörőnek számító női építészek és alkotók, mint Itsuko Hasegawa, Mako Idemitsu, Miyako Ishiuchi és Kazuyo Sejima. (Sejima 2010-ben Pritzker-díjat kapott és ezzel ő lett a második nő, akit az építészet Nobel-díjával tüntettek ki. 2015-ben pedig Ryue Nishizawával együtt elnyerte a budapesti Ligetbe épülő Új Nemzeti Galéria tervpályázatát.) A házak és a város viszonyát folyamatosan újragondolják a japán építészek és idővel egyre inkább elmosódnak a határok a kint és bent között. A fiatalabb generáció elveti a metabolisták nagyszabású elképzeléseit és inkább kísérletezik: Megkérdőjelezi a házak mibenlétét, a posztstrukturalista ideológiából (vagyis hogy nem minden fekete vagy fehér) és ezoterikus tanokból inspirálódik. Az általuk tervezett épületek szabadabb életre bátorítják lakóikat. Így hát az 1980-as években már radikális nyitottság és rendezetlenség jellemzi a japán épület-designt. Ugyanennek az évtizednek a végén volt a “buborék-korszak” Japánban: folyamatos spekulációval, fogyasztási mániával és egekbe szökő ingatlanárakkal. Ekkor vált Tokió a világ legdrágább városává. Épületeket húztak fel, majd romboltak le alig pár év elteltével - folyamatosan átalakult a városi környezet. A lakóházak, lakások elsősorban árucikknek számítottak, amikkel spekulálni lehetett és csak másodlagos funkciójuk volt otthont nyújtani. Voltak építészek, akik attól tartottak, hogy az építészetet is elsöpri a fogyasztói társadalom virtuális világa.

Az utóbbi évtizedekben a sűrűn lakott japán metropoliszokban arra nőtt meg az igény, hogy a lakások belső designja nyújtson érzelmi biztonságot és védelmet a városi nyüzsgéstől. A korábban már említett Kazuyo Sejima olyan tereket alkot, amelyek egyszerre teszik lehetővé a befelé fordulást és a nyitottságot. Komplex terei a kapcsolódások új formáit keresik. Vannak olyan kortárs japán építészek is, akik visszanyúlnak a hagyományos, könnyű, nyitott és levegős szerkezetekhez. Felidézik a szinte súlytalan fakereteket, amelyeket agyaggal és bambusszal töltöttek fel, a vékony gerendákból és rizspapírból készült mozgatható paneleket, amelyekkel újradefiniálhatóak a terek (fusuma) és a tolóajtókat (shoji), majd a tradíciót meglepően új irányokba viszik el. Egyesek házai szinte a levegőben úsznak annyira könnyűek, súlytalanok. Mások a világítással játszanak és áttetsző felületekkel keltenek életre tereket. Többen a természet felé is nyitnak, azaz növényekkel, napfénnyel és földdel gazdagítják építészetüket és így házaikból igazi élő organizmusokat kreálnak.

Ezek az épületek ötvözik a technológiát és a természetet, megfelelnek a mindennapok igényeinek, de ugyanakkor egészen új és kreatív életmódokra nyújtanak lehetőséget. Jó példa erre a Pritzker-díjas Ryue Nishizawa által 2005-ben tervezett Moriyama House, amelynek életnagyságban felépített mása a kiállítás középpontjában állt. Az épület a tulajdonosa, Yasuo Moriyama művészi, minimalista stílusú világát mutatta be: tíz különálló egységből állt, amelyeket egy külső kert fűzött össze. A ház az átláthatóság és az átjárhatóság jegyében épült, privát- és közösségi terei között elmosódott a határ. A kiállítótérben állt még egy másik élethű nagyságú alkotás is: egy zen kert közepén Terunobu Fujimori építész és építészet-történész hagyományos eljárásokkal, perzselt fából épített teaháza. Az erdei kuckóra vagy hobbit-lakra emlékeztető kis épület bemutatta, hogy mennyire fontos szerepe van a japán designban a kézműves alkotásoknak és a fantasztikumnak is.

Forrás: https://www.barbican.org.uk/artgallery/event-detail.asp?ID=19951

A fotók sajátok!