Pár héttel ezelőtti londoni utam során gyönyörű tavaszi időt fogtam ki. Így volt alkalmam hosszú sétákat tenni a városban, ahol kellemes meglepetésként ért, hogy számtalan lehetőséget találtam „Japán-mániám” kiélésére is. Az elsőt annak köszönhetem, hogy összefutottam Vilmos herceggel, aki épp egy zártkörű rendezvényre tartott a Westminster Apátságba és ezért annak egész környékét lezárták. Így hát a Piccadilly Circus felé vettem az irányt, melynek közelében felfedeztem a Japan Centre-t, ahol mindenféle japán élelmiszert, használati tárgyakat és könyveket árulnak. Hosszasan időztem ott, hiszen óriási volt a választék. Rácsodálkoztam sok, számomra ismeretlen alapanyagra és azt gondoltam lesz még mit tanulnom a japán konyhaművészetről.
Végül csupa olyasmit vettem, amit eddig csak japáni utazásaim során tudtam beszerezni: Furikake-t, ami olyan, mint egy fűszerkeverék – szárított halból, algából, szezámból áll – és a főtt rizsre kell szórni ízesítés vagy díszítés gyanánt. Kaki no tane-t, ami a magyarul furcsán hangzó neve ellenére a legjobb japán rágcsálnivaló amit ismerek: szója ízesítésű roppanós puffasztott rizsszerűség és mogyoró keveréke. A natúr verzió mellett van belőle umeboshi-s, azaz savanykás japán szilvás illetve wasabi-s is. Sörözéshez mindegyik szuper! Nosztalgiát jelentett, hogy tudtam melon bread-et venni, aminek az alakja olyan, mint egy sárgadinnye, de az íze nem! Ez egy édes péksütemény, aminek omlós a tésztája, a teteje pedig ropogós. Örültem a dorayaki-nak, a japán palacsintának is, bár a hagyományos édes babos verzió nekem nem jön be igazán, de a fekete szezámmagos annál inkább. Amikor nyelvtanulás céljából hosszabb időt töltöttem Japánban, gyakran ettem ezeket reggelire. A Japan Centre könyvválasztéka viszont nem hozott lázba, mert alig volt japán klasszikus. De aki japán nyelvkönyvet keres, vagy konyhaművészeti albumot, jó helyen jár. (tovább…)
A kint töltött fél év alatt észrevétlenül átértékelődtek a távolságok. Mindennap legalább 30 km-t utaztam tömegközlekedésen. Első hallásra sokkolóak voltak az adatok. Tokiót és a vonzáskörzetét 130 vonalon, 1000 állomáson, 2000 km sínen napi 40 millió ember használja… (Ez barátok között is 4 Magyarországnyi felhasználó!)
Tokióban a metró és a japán vasút a két nagy szolgáltató, ezeknek a térképei egymásra másolva alább tekinthetők meg.
Optimális útvonal
Minden társaságnak van saját térképe, amiket külön-külön be lehet szerezni nyomtatott formában. A forgalmasabb megállókban több tíz vonal is találkozik. Könnyen és gyorsan át lehet szállni metróról metróra, vagy vasútról vasútra. A vasút egyik peronjáról egy metró szerelvényig is pár perc alatt el lehet jutni. Így a két cég járatait érdemes kombinálni az optimális úthoz. A térképek kavalkádjában talán meg lehet találni az úti célunkhoz egy útvonalat, azonban korántsem a legjobbat. Azonban korántsem lesz ez az optimális. (tovább…)
Ígértem, hogy a következő bejegyzésem a japán jogsis macerák második felvonását fogja bemutatni. Következzék tehát a sikeres írásbeli vizsgát követő feladatok és nehézségek bemutatása!
Hazaérve az írásbeli vizsgáról elkezdtem kutakodni az interneten, hogy milyen buktatói vannak a rutinvizsgának, mert a magyar jogosítvány honosításához még azt is le kell tenni. Érdekes volt olvasni, hogy kivétel nélkül a külföldiek nagyon negatívan látják a rutinvizsgát, és szinte mindenki arról számol be, hogy harmadjára sikerült neki a vizsga, mert piszlicsáré dolgokon is meghúzták őket. Vicces példa erre, hogy az egyik magyar ismerősömet azért nem engedték át elsőre, mert egy pici nyílás volt a cipőjén, ami miatt szandálnak bélyegezték, tehát nem alkalmas a vizsgázáshoz. A különböző blogok olvasása során rájöttem: itt bizony készülni kell.
Szerettem volna egy gyakorlási alkalomra elmenni, de kiderült, hogy csak tőlünk 1,5 órára levő tanpályán lehet most gyakorolni, így lemondtam erről a lehetőségről. Titkon bíztam abban, hogy sikerülni fog elsőre, és nem akartam ennyi időt és pénzt kidobni. Maradt tehát az agyban készülés. Hogy mit jelentett ez gyakorlatban? (tovább…)
Japánban a mezőgazdasági termelésre alkalmas földterület aránya nagyon kicsi a több mint 120 milliós lakossághoz képest. Így a szigetország számos terményből, élelmiszerből behozatalra szorul, s a világ igen jelentős agrárimportőre. Érdekes ennek fényében azt látni, hogy Japánban évek óta jelentős erőfeszítéseket tesznek a japán élelmiszerek, italok exportjának növelésére, amelyben az állami promóció központi szerepet játszik - elsősorban a Mezőgazdasági Minisztérium és a Japán Külkereskedelmi Szervezet (a JETRO) szervezői, finanszírozói tevékenysége révén. Étel- és italkóstolók, előadások, kiállítások, a japán élelmiszerekről és gasztronómiáról szóló, az interneten is megtekinthető videók és egyéb eszközök szolgálják e célt. Az elmúlt évek során a legtöbbször évi 10-20 %-kal nőtt az élelmiszerek exportja, s hogy egy szimbolikus eredményt is említsünk, 2013 novemberében a japán konyha az UNESCO egyik kulturális világöröksége lett. A japán eredetű umami pedig elnyerte az ötödik alap íz „státuszát” a nemzetközi gasztronómiában is a négy alap íz, az édes, a sós, a keserű és a savanyú mellett.
Az agrárkivitel növelése és a japán konyha külföldi népszerűsítése érdekében tett erőfeszítések már a 2000-es évek elején megjelentek, amelyek a cunami következtében 2011-ben súlyosan megsérült fukushimai atomerőmű okozta sugárszennyezés nyomán kaptak újabb lendületet. A japán vezetés a japán élelmiszerek iránti megingott bizalom helyreállítását tűzte ki célul. De más tényezők is szerepet játszottak. Japánban az elöregedő társadalomszerkezet miatt a hazai élelmiszerfogyasztás csökkenésnek indult, miközben a világ más országaiban, de különösen a földrajzilag és kulturálisan közelebb eső távol-keleti országokban az erősödött a vásárlóerő. Természetesen a japán élelmiszer kivitel növekedésével a teljes export és a japán gazdaság is kaphat egy növekedési impulzust, bár az élelmiszerexport alacsony aránya miatt ezt a hatást nem érdemes túlhangsúlyozni. (tovább…)
Sokan gondolják azt, hogy a japánok csak rizst és nyers halat fogyasztanak, de ez csak annyira igaz, mint hogy a magyarok kizárólag gulyáslevesen és paprikás csirkén élnek. Persze kell némi kíváncsiság és kalandvágy az idegen ízek és akár kifejezetten extrém alapanyagok felfedezéséhez, de számomra ez minden utazáshoz hozzá tartozik. Ezért japáni tartózkodásaim alatt mindig törekedtem rá, hogy a lehető legtöbb helyi ételt megkóstoljam. Nagyon furcsálltam azon útitársaimat, akik pár nap japán stílusú étkezés után kiéhezve rontottak be a helyi McDonald’s-ba vagy eleve elzárkóztak a távol-keleti gasztronómiai élmények elől és csak és kizárólag pizzát voltak hajlandóak enni.
Engem elvarázsoltak a kis kifőzdék, melyek gyakran egyféle ételre, pl. a ramen nevű tésztalevesre vagy curryre (húsos vagy zöldséges fűszeres szósz, mellé rizs) specializálódtak. Fantasztikusnak találtam az izakaya-nak nevezett gastro pubokat, ahol a finomságok közt van minden, ami tengeri, leginkább sashimi-ként (azaz nyersen): lazac, polip, tengeri sün, osztriga; de van sült hal, levesek és saláták is. Élmény volt enni az olyan éttermekben is, ahol a vendégpult összeér a sütőlappal és a szakácsok a kiválasztott ételt, pl. az okonomiyaki-t (japán zöldség-pizza) ott készítik, majd elénk tolják. A tányérra csak pici adag fér, de a többi közben meleg marad a sütőlap szélén!
Tényleg vannak japán őshonos majmok és még fürdőznek is a téli hidegekben!
A fürdőzés időtlen-időkig vezethető vissza a japán kultúrában (már a 6. században vannak rá utalások a Japán Krónikában); a szigetek adottságai miatt nagyon sok helyen tör fel forró víz a földből.
A kint töltött tél tapasztalatai alapján én azt szűrtem le, hogy mivel a japán lakások a nyári meleghez optimalizálva nagyon szellősre készülnek, ezt télen (fűtés híján) a fürdővel igyekeznek kompenzálni, azaz a hideg lakásokban lakók elmennek fürdőbe, vagy otthon mártóznak meg, és annyira felmelegítik tagjaikat, hogy amíg a meleg ágyba kerülnek, kitart.
A fürdő (onsen; 温泉) szó, kifejezetten természetes forrásból feltörő, ásványi anyagokkal teli gyógyvíz alapú fürdőkre utal (van pusztán tisztálkodásra szánt közfürdő is, ez a sento). A definíció szerint az onsen vize földből előtörő, min. 25 fokos, tartalmaz legalább egyet a 19 megjelölt kémiai alkotóelemből (ilyen a vas, kén stb). Az ásványokat nagyon prózai szóval jelölik: yunohana (a forró víz virága). Ezt sokszor fürdősóként árulják, így bárki hazaviheti és teheti saját fürdővizét gyógyerejűvé vele.
A fürdők bejáratán ott szerepel a yu (湯 vagy ゆ) szó, ami a meleg vizet jelenti (お湯).
Első szakés élményem nem volt túl kellemes. Erősen éreztem rajta az élesztő ízét, melegen tálalták, ami még inkább erősítette a kissé durva erjedt jellegét.
Első élményem óta eltelt kb. 10 év, és szaké-kóstolóra hívtak. Borkóstolón már voltam, de mit lehet a szakén kóstolgatni? Kiderült, hogy a szaké-készítés óriási változáson ment át, valóban sokféle íz-illat tette gazdaggá a választékot. Ennek ellenére csökkent a belföldi fogyasztás, de nem úgy az export. Külföldön, de főleg az USA-ban és Angliában a szaké-fogyasztás megsokszorozódott. Ezzel együtt járt természetesen a japán ételek, kulináris élvezetek egyre nagyobb népszerűsége a világon. Magyarországon bár sok japán étterem van már, azért nem mondhatjuk, hogy szaké-fogyasztásunk különösebben javítaná az exportjukat. Ezen próbáltunk segíteni azzal az ötlettel, hogy különösen a fiatalok körében népszerű koktélozás világába vezessük be a szakét.
Hogyan szerettessük meg a szakét?
A koktélhoz jó alapanyag kell, s szerintem az is fontos, hogy az összhang meglegyen az „alkotóelemek” között. Mit kezd egy koktél-készítő a szakéval? Nem túl erős az aromája, alkoholtartalma is alacsony, hogyan lehet mégis kidomborítani kellemes selymes ízét? (tovább…)
Még néhány éve egyik japán üzleti utam előtt kiváltottam a nemzetközi jogosítványomat, hogy majd ha kijövök, és lesz egy kis szabadidőm, tudjak bérelni egy autót, és könnyebben tudjak mozogni vidéken is. Azóta már kiköltöztem Japánba a családommal, és kiérkezésünk után már el is telt fél év. A napokban jutott eszembe, hogy hamarosan lejár a nemzetközi jogosítványom Japánban való elfogadásának ideje, ezért nekiálltam utánaolvasni, hogy mit is kell tennem, ha Japánban szeretnék hosszútávon autót vezetni.
Első dolog, ami kiderült, hogy Japánban nem is érvényes a magyar nemzetközi jogosítvány. (Vigyázat, sok netes forráson ez rosszul szerepel!) És bár van jogosítvány-elfogadási egyezményünk Japánnal, ez nagyon is egyoldalúan működik. A magyar fél elfogadja a Japánban kiállított jogsit 100%-ban, de a japánok a mienket nem. A magyar autóvezetőknek bizonyítaniuk kell: vagyis írásbeli és gyakorlati (rutin) vizsgát kell tenniük mielőtt itt honosítanák a vezetői engedélyüket. Volt alkalmam beszélgetni erről a konzulasszonyunkkal, aki azt mondta, hogy ennek az az oka, hogy odahaza még mindig nagyon magas a közúti balesetek és halálesetek száma, ami miatt a japán hatóság nem akarja elfogadni a magyar jogosítványt itteni vizsga nélkül. (Bezzeg az osztrákok vagy más szomszédos EU-s ország lakosainak jogosítványát nem kérdőjelezik meg... 🙁 )
No így esett, hogy elmentem Japánban jogosítványt csináltatni. (tovább…)
Japán a futurisztikus épületek és technológiák országa, ahol az újítások gyorsan terjednek, és ahonnan a legextrémebb divatirányzatok jönnek. Nem is gondolnánk, hogy határain belül léteznek még olyan részek, hol az elmúlt korok nemi megkülönböztetései és kitiltásai ma is élnek és szigorúan be is vannak tartatva.
Az Omine hegy Honshu szigetén található, a Kansai régióban, Nara városától nem messze. Érdekessége, hogy itt található a japán buddhizmus shugen-do ágazatának központja; a főtemplom a hegy tetején helyezkedik el.
2004-ben az UNESCO a világörökség részének is nyilvánította a területet.
A másik, sokak számára talán bicskanyitogató információ, hogy a hegyet csak férfiak látogathatják, a nők ki vannak tiltva. A hegy lábánál táblák figyelmeztetnek, hogy az erdei kapukon túl tilos a belépés a hölgyeknek. (tovább…)
