Ahogy közeledtünk Barcelona felé, felidéztem azt a réges-régi nyarat, amikor az iskolatársaim és kedvenc kémiatanárnőnk társaságában fedeztem fel a katalán riviérát és Whigfield „Saturday night” című dance-elektronikus slágerére csapattuk a helyi diszkóban. Újra el akartam látogatni Gaudi immár több mint száz éve épülő templomához, sétálni a Ramblas sugárúton, feküdni a strandon, nézni a pálmafákat és csodálni a tengert. Az emlékek felfrissítése mellett célom volt, hogy jobban megismerjem a helyi történelmet, az építészetet és a gasztronómiát. A La Boqueria piacra és a tapasokra voltam leginkább kíváncsi, hogy hátha ihletet tudok meríteni és fejleszteni a konyhaművészetemet. (A japán konyha iránti rajongásomról már írtam itt>>.) Esős napok után napfényre, a katalán életörömre és a mediterrán lazaságra vágytam. Az előttünk ülő 4-5 éves forma kisfiú üdvrivalgásban tört ki, amikor vonatunk befutott a Barcelona Sants pályaudvarra.
Az első meglepetés akkor ért, amikor a szállásunk felé tartva a gótikus negyed szélén, közel a Liceu operaházhoz és egy hatalmas Miró mozaikhoz a Ramblas közepén, egy ház sarkán felfedeztünk egy sárkányt. Távol-keleti stílusú lámpást tartott mellső karmai között és hátsó lába egy nagy legyezőt szorított. Körülötte a homlokzaton számtalan esernyő és keleti mintás legyező domborműve volt látható. Feljebb, a tető alatt egyiptomi motívumok futottak körbe. A földszint és az első emelet közötti falat pedig legyezőmintás, színes ólomüveg ablakok és az ukiyo-e fametszetekről ismerős japán alakok képei díszítették! A szállodánk e különös épület mögött helyezkedett el, így hát minden reggel japán “ismerőseim” köszöntöttek amint kiléptünk a kapun.
Kiderítettük, hogy a Casa Bruno Cuadros nevű épület eredetileg egy a 19. század közepe táján épült esernyőbolt volt (a helyiek ezért Casa del Paraigües-nek, „Esernyők Házának” is nevezik), amelyet az 1880-as évek elején újított fel egy Josep Vilaseca nevű építész. Abban az időben Barcelona a fénykorát élte és az 1888-as nemzetközi vásárra készülve új városnegyedet és számos impozáns épületet emeltek a katalán modernizmusnak nevezett – a szecesszióra emlékeztető – művészeti irányzat jegyében. Az 1868-as párizsi világkiállítástól kezdve az európai, köztük a katalán és spanyol festők, képzőművészek és építészek a japán művészetből is nyertek inspirációt. (A japonizmusról írt korábbi cikkem itt található>>) Így Vilaseca, aki újat, feltűnőt akart alkotni a katalán modernizmust ötvözte az orientalista és a távol-keleti művészeti elemekkel. Később a Párizsba gyakran ellátogató Fortuny, Rusinol, Miró, Picasso és Dalí is megismerte a japán műalkotásokat és saját műveiben felhasználta a távol-keleti, egzotikus ihletet. A Casa Bruno Cuadros pazar épületében egyébként jelenleg egy bankfiók található…
A második meglepetés azon a napon ért, amikor a barcelonai katedrális előtt hosszasan figyeltük a sardana nevű hagyományos táncot, amely a katalán nép egységét és nemzeti büszkeségét fejezi ki. Az emberek körbe állnak, megfogják egymás kezét és a magasba emelik, majd lassan, apró, precíz lépésekkel indul a tánc és fokozatosan bővül a kör. A sardana-t a cobla-nak nevezett, leginkább fúvós hangszereken játszó zenekar kíséri. Olyan érzés volt, mintha visszatértünk volna egy középkori királyi udvarba. Még mindig a sardana-élmény hatása alatt voltunk, amikor a gótikus negyed szűk utcáit elhagyva már a kikötő felé közeledtünk. Ekkor hirtelen egy teljesen másfajta zene ütötte meg a fülünket: japán népzene! Közelebb érve láttuk, hogy a pálmafák alatt egy színpadon kimonóba öltözött japánok hagyományos zenés-táncos műsort adtak a lazán a forró betonra lekuporodó tömegnek.
Hamarosan megtudtuk, hogy immár 5. alkalommal rendeztek Barcelonában “Japán-fesztivált”. A part mentén számtalan sátor állt, ahol a papírárutól a ruhákon át a dísztárgyakig mindenféle japán terméket lehetett venni. Ki lehetett próbálni a kalligráfiát és a kimonóba öltözést is. Több standnál pedig japán ételeket, italokat árultak. Sok helyi Japán-rajongó akita kutyákkal sétált körbe. Hatalmas buli volt, de ott és akkor mégis inkább a helyi kultúrára és konyhára voltunk kíváncsiak. Ezért hamarosan továbbmentünk az útikönyvek által csak taxival megközelíthetőnek nevezett El Raval negyedbe megnézni Botero hatalmas bronz macskáját, majd a Casa Leopoldo nevű kiváló étteremben vacsoráztunk halsalátát, paellát és egy helyi desszert specialitást: torrija con helado-t, azaz édes “bundás kenyeret” fagyival.
Később azért tájékozódtam egy kicsit a spanyol-japán kapcsolatok történetéről. Megtudtam, hogy 1549-ben jutott el Japánba az első spanyol, egy Francisco Xavier nevű jezsuita szerzetes. Az ő tanítványa, Kagoshimai Bernardo volt az első japán, aki európai földre tette a lábát 1553-ban Portugáliában és 1554 nyarán Barcelonán keresztül Rómába is eljutott. Célja a kereszténység fenségének minél teljesebb megismerése volt. Az első, japán fiatalokból álló delegáció 1584-ben utazott Európába és tette tiszteletét II. Fülöp királynál Spanyolországban. Ezt követte Hasekura Tsunenaga nagykövet diplomáciai missziója 1613-ban. Azonban ebben az időszakban már javában zajlott Japánban a keresztényüldözés, ezért a spanyol király (akkor már III. Fülöp) elutasította a japánok által javasolt kereskedelmi szerződést. - Több mint 200 évnek kellett eltelnie, hogy 1868-ban a két ország ismét felvegye a kapcsolatot egymással és kereskedelmi egyezményt írjon alá. - Hasekura 1620-ban tért vissza Japánba, de missziójának hat szamuráj tagja úgy döntött, hogy a Sevilla közelében található Coria del Río-ban telepszik le. A ma 25000 fős város 700 lakója viseli a spanyolul “japánt” jelentő “Japón” nevet - valamennyien Hasekura szamurájainak leszármazottai. Rajtuk kívül számos latin-amerikai országból továbbemigráló japán (Nikkei) él Spanyolországban, akik az 1970-es és 1980-as években érkeztek a hazájukban zajló pénzügyi krízisek és a politikai elnyomás elől. 2015-ös adatok szerint 8000 japán él Spanyolországban, ezen belül elsősorban Madridban, Katalóniában és Las Palmasban. Köztük szép számmal találhatóak üzletemberek, akik a közel 200 japán érdekeltségű céget vezetik. Befektetéseik értéke meghaladja a 4 milliárd eurót! Barcelonában egy az 1992-es olimpiára épült sportcsarnok, a Sant Jordí Sportpalota, a Palafolls Sports Complex Pavilion és a CaixaForum új bejárata Arata Isozaki, a nemzetközileg is elismert japán építész alkotásai. Az FC Barcelona labdarúgóklub mezszponzora pedig a 2017/2018-as szezontól a japán Rakuten cég!
Egyébként Barcelona történelmének nem csak japán, hanem magyar vonatkozású érdekességei is vannak. Az FC Barcelonának fennállása során több meghatározó magyar edzője és játékosa is volt. A legjelentősebbek közülük Kubala László - az ötvenes évek “Messije” -, valamint Czibor Zoltán és Kocsis Sándor - az Aranycsapat játékosai - voltak. Aki szeretne róluk többet megtudni, ajánlom figyelmébe Kocsis Tibor “Magyarok a Barcáért” című dokumentumfilmjét!
By loading the video, you agree to YouTube's privacy policy.
Learn more
A fotókat én készítettem!
Források:
Lach, D. F. 1994. Asia in the making of Europe: volume I, the century of discovery. Chicago: The University of Chicago Press p.672
Tóibín, C. 2002. Homage to Barcelona. London: Picador
http://www.mofa.go.jp/region/europe/spain/data.html
