A japán cseresznyevirágzás és a hozzá kapcsolódó virágnézés, az o-hanami szokása világszerte, így hazánkban is jól ismert, nálunk is számos helyen rendeznek már cseresznyevirág-néző fesztiválokat. Sokkal kevésbé ismert azonban a színessé váló őszi lombokban való gyönyörködés, a momijigari (ejtsd momidzsigari) hagyománya, pedig ahogy a sakura - a cseresznyevirág - a tavasz, úgy a momiji az ősz szimbóluma.
A momiji a japán juhar egyik elnevezése, azonban tágabb értelemben a színesedő leveleket, lombokat jelenti. A 紅葉 kanjinak két olvasata is van, az egyik a momiji, a másik a kouyou (kójó- szó szerint vörös levél). A lombokban való gyönyörködés a momijigari 紅葉狩り, azonban ennek időszakát leginkább 紅葉シーズン (kójó shiizon) – ként emlegetik.
Wasabi, vagy ahogy magyar barátaim szokták hívni, a japán torma, fontos részét képezi a japán konyhavilágnak. Por, krém és folyékony formákban is kapható. Sushihoz, soba tésztához, snackekhez vagy húsokhoz használják leggyakrabban, de Japánban lehet wasabis jégkrémet, sört, bort és szendvicset is venni. Nem beszélve a wasabis KitKatról. Akik kóstolta már a csokoládét, az tudja, milyen izgalmas ízvilágú.
Hivatalosan véget ért a 2016-os riói olimpia. A japán csapat 12 aranyat, 8 ezüstöt és 21 bronzot nyert, s így összesen 41 érmet vitt haza.
Hagino a férfi 400m vegyesben, míg Kaneto a női 200m mellben szerzett aranyat, valamint a japán tornacsapat is aranyérmes lett a csapat és egyéni számokban. Minden pillanat örömteli és megható volt.
Ami a legnagyobb örömöt és meglepetést okozta számomra az a műúszás volt (páros és csapat egyaránt). Régen a japánok nagyon profi voltak ebben a sportszámban.
1984-ban Los Angelesben (innentől lett hivatalos olimpiai sportág a műúszás), valamint pár évvel később Szöulban is bronzot szereztek a páros úszásban, Barcelonában szintén bronzérmet nyertek szólóban, párosban és a csapatban. Sydneyben ezüstöt páros és csapatúszásban, Athénban pedig ezüstöt párosban és csapatban is.
Kotani Mikakó (Szöul) és Okuno Fumikó (Barcelona) érmes műúszók pedig nem csak sportolóként szerepeltek a médiában, hanem számos TV műsor vendégeként is, s a lányok imádták őket. A 1990-es éveket a japán szinkronúszás aranykoraként szokták emlegetni. (tovább…)
Már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy ellátogassak Nagasakiba. Sokáig csak annyit tudtam, hogy a Japán legdélebbi nagy szigetén, Kyushu-n található kikötővárost 1945. augusztus 9-én atombomba támadás érte. Aztán egy japán kollégám ajánlására elolvastam Shusaku Endo Némaság c. regényét a japán kereszténység történetéről, amelynek fő helyszíne Nagasaki és környéke. Itt érték el Japánt először a portugál hajósok és a keresztény hittérítők a 16. században, majd itt zajlott a véres keresztényüldözés, amelynek célja a hívek teljes kiirtása volt. (Erről bővebb beszámolómat itt olvashatjátok>>) Pár évvel később került a kezembe Ryu Murakami 69 című, lendületes és szórakoztató önéletrajzi regénye, amely egy eldugott Nagasaki környéki kisvárosban játszódik. A 17 éves főszereplőket csak a csajok és a rock and roll foglalkoztatják. A háttérben pedig ott a történelem, miszerint az 1960-as évek Japánja erősen nyugati befolyás alatt áll, fiatalság a Marxizmusról vitatkozik, lázad a vietnami háború ellen, Godard filmeket néz, Rolling Stones-t, Beatles-t, Velvet Underground-ot hallgat és több fronton ütközik az idősebb generáció merev konzervativizmusával. Különösen ez a regény hozta meg a kedvem, hogy felkeressem Nagasakit. Látni akartam a tájat, ami Murakamit inspirálta és megnézni a kereszténység fellelhető nyomait.
Már Japánnal történő első ismerkedésem során megragadott az, ahogy a japánok a sok évszázados hagyományokra épülő kézművességhez viszonyulnak. Ezt egyértelműen a „hagyományos iparművészet” (dentó kógei) kategóriájába sorolják, s ennek megfelelő presztízse is, de a vevők elvárása is a termékek színvonalával, minőségével kapcsolatosan.
Míg nálunk legfeljebb „a népművészet mestere” címet kaphatják a hagyományos kézművesség folytatói, Japánban az „élő nemzeti kincs” címet viselhetik a kerámia, a lakk, a szövés, a fémművesség, a babakészítés, a bambusz-faragás legkiválóbbjai. Az ő munkáik a kitüntető címet nem birtokló kollégáikéhoz képest sokszoros áron is könnyen találnak gazdára.
Egy-egy míves tárgyat generációkon keresztül örökítenek és gondosan őriznek egy-egy családban, s piacuk sem csökken érdemben a modernizáció ellenére sem. Jól díszíti egy-egy ilyen tárgy a legmodernebb lakásbelsőt is.
Míg nálunk a népviselet, vagy a díszmagyar ma már jórészt csak színpadi kellék, a kimonót a mai napig viselik a japánok, legalábbis kiemelten fontos családi ünnepeken, például esküvőn, temetésen, újévkor, de a tea-szertartásokra vagy az ikebana bemutatókra is kimonót öltenek az ott szereplők, de gyakran a vendégként résztvevők is. A japán hölgyek – így külföldön a japán hölgy diplomaták vagy a feleségek is – gyakran az estélyi vagy kisestélyi helyett is kimonót vesznek. (tovább…)
Akin tetoválás van, az yakuza, tehát gengszter – ez a nézet még valamennyire tartja magát Japánban. De a tetoválás régi hagyományokkal bír Japánban – régebbiekkel, mint a helyi maffia. I. sz. 300-ból származnak az első kínai forrású írásos emlékek arról, hogy „minden japán férfi arca és teste tetovált”. Az Edo-korszakban, a 17. századtól a népességnövekedés nyomán kezdték el tetoválással megjelölni a bűnözőket – a megkülönböztetés, a megszégyenítés céljából, legtöbbször a homlokukon. Régiónként eltért, hogy ez a tetoválás hogyan is nézett ki, ezt mutatja az alábbi kép:
A tetoválás hagyománya azonban ezzel párhuzamosan is élt. Voltak olyan buddhista szerzetesek, akik szútrákat tetováltattak magukra, hogy a gonosz szellemeket elriasszák vagy egyszerűen kifejezzék vallási meggyőződésüket. Szintén a gonosz szellemek elűzése céljából tetováltatták a kezüket a nők az egykori Ryukyu királyságban, amely részben a mai Okinawa szigete Japán legdélebbi részén. A Japán északi végén élő ainu őslakosok közül a nők rituális okokból tetováltatják kezüket, illetve szájuk környékét. A prostituáltak egy része a törzsvendégeik nevét tetoválta magára – jelezve elkötelezettségüket irántuk. (tovább…)
Többektől hallottam már, hogy legfőbb céljuk a boldog és vidám élet. Aztán persze sokszor előfordul, hogy barátokkal és rég nem látott ismerősökkel „csak” egymásra zúdítjuk az elmúlt időszak nyűgjeit találkozásaink során és a boldogság nem téma. Pár hete, egy nyáresti, amolyan világmegváltó beszélgetésen arról volt szó, hogy a nyugati emberek hajlamosak túlagyalni a mindennapi problémákat és ez boldogtalanná teszi őket, azonban a távol-keleti emberek inkább átérzik és elfogadják az élet dolgait és ezáltal nagyobb harmóniában tudnak élni. A hozzáállásbeli különbségek szemléltetésére egyik barátom idézett fel egy történetet, amit egy japán, “valami Suzuki” könyvében olvasott arról, hogy mit csinál a japán és hogyan viselkedik az angol költő akkor, amikor a mezőn sétálva egy kis vadvirágra találnak: a japán rácsodálkozik, megfigyeli minden oldalról, közelről és távolról, közben óvja, védi a csodát, amire rábukkant. Ezzel szemben az angol odamegy, egyből leszakítja, hervadásra ítéli és úgy tanulmányozza közelről. Annyira tetszett a keleti és a nyugati hozzáállás ezen összehasonlítása, hogy megszereztem az említett könyvet - Erich Fromm - Daisetz T. Suzuki: “Zen-buddhizmus és pszichoanalízis” -, de elolvasása nem csak az interkulturális különbségek, hanem a boldogabb élet irányában is új távlatokat nyitott meg előttem.
Legnagyobb örömömre az előző bejegyzésem némi frissítésre szorul! Ugyanis, az azóta eltelt időben egyre jöttek a matcha források és úgy kerek a történet, ha ezeket is feltárom az előző cikkemhez kapcsolódva.
Ha autentikus japán matcha teát szeretnénk helyben inni vagy teaport venni, akkor a Marumoto Japán Teaház a jó választás. Az oldalukon részletesen leírják a tea készítés lépéseit is - márpedig a matcha készítésnél tudni kell pár dolgot, hogy olyan habos legyen, és olyan édeskés, ahogy az a nagy könyvben meg van írva! (tovább…)
Pénteken jókora görögdinnye került a bevásárlókosárba, szombaton az egyik fele, vasárnap a másik fele is elfogyott. Pedig csak négy felé kellett osztani. Hasunk pukkadásig feszült tőle a meleg nyári napokon. Ez az édes, lédús csemege a japánok ebédlőasztalára legfeljebb 2-3 centis vékonyka cikkelyként kerül – emlékszem vissza. Nem dőzsölnek úgy a gyümölcsökben, mint mi magyarok.
Néhány éve japán barátaink pont júniusban, a bogyós gyümölcsök érésének idején látogattak el hozzánk. A család gyümölcsöskertjébe is elvittük őket, ahol még a cseresznye is éppen édesedni indult. Természetesen biztattuk őket, szedjenek, egyenek, amennyi jól esik, de csak csipegetni mertek – ilyen drága gyümölcsből nem illik marokszám enni - gondolhatták. Némi számolás, ár-összehasonlítás után felbátorodtak, de még akkor sem hittek a szemüknek, szájuknak ennyi különleges gyümölcsöt egy helyen…! Cseresznye, meggy, málna, ribizli, egres... Azóta is, ha találkozunk, örömmel emlegetik azt a fantasztikus élményt, hogy a fáról, bokorról saját maguk által szedett gyümölcsöt ehettek. Hát persze, ha ahhoz szoktak, hogy a családi vacsora után egy almán osztoznak valamennyien, nem is csoda.
Sokan úgy gondolják, micsoda jólét van Japánban, mennyivel fejlettebbek nálunk. Általánosítani nem lehet, mert vannak olyan területek, ahol mi megelőzzük őket. Például mi sokkal több gyümölcsöt fogyasztunk, mint ők. Náluk viszonylag kevés a hazai termés, amit importtal egészítenek ki, de mindkettő drága. Az egy főre jutó átlagos gyümölcsfogyasztás nálunk napi 261 gramm, Japánban ennek alig több, mint a fele: 144 gramm. (tovább…)
