Japán a fejlett technológia, gyors vonatok és hatalmas felhőkarcolók mellett egyben az ősi hagyományok, mítoszok és istenek országa is. Szakrális császársága több mint 2600 évre nyúlik vissza. Ahogy nálunk Magyarországon a királyság hatalmának 3 szimbóluma a koronázási jelvények (országalma, jogar és szent korona), úgy Japánban is a császári birodalomnak 3 szent ereklyéje van.
E császári szimbólumokat sanshunojingi-nek (Három Szent Ereklye - 三種の神器) hívják, melyek egy kardból, egy tükörből és egy magatama ékszerből állnak. (A magatama szimbólum eredetéről és jelentéséről előző cikkemben olvashatnak itt>>)
No, de lássuk, honnan is erednek ezek a tárgyak és milyen legendák kötődnek hozzájuk. (tovább…)
No, nem egészen! De azért nem csak a nyers hal fogyasztása, ami a japán konyhában szokatlan a magyar gyomor számára.
Bevallom, hogy első japáni külszolgálatom négy évéből az első néhány hónap úgy telt el: a vendéglátó iránti figyelmességből lelkesen dicsértem ugyan az elfogyasztott (legyűrt) fogásokat, de nagyon kevés olyan ételre akadtam, ami valóban ízlett is. Jó, persze a „japán bécsiszelet” (tonkatsu) vagy az itthon is viszonylag jól ismert tempura (tempura-lisztben panírozott, forró olajban kisütött zöldségek, rák, tintahal, hal, stb.) ízlett, de ha az ezeknél – az egyébként az európai konyha hatását tükröző ételeknél – „mélyebben” a japán ízlésben gyökerező ételek kerültek asztalra (s többnyire ez volt a helyzet), akkor az udvariasságot kellett az étvágy elé sorolnom.
Az idősek tiszteletéről szól ez a nap Japánban, amely egyben munkaszüneti nap is. Korábban szeptember 15-én, 2003 óta szeptember harmadik hétfőjén tartják. Az ünnep előzménye 1947-re nyúlik vissza, amikor a Hyogo prefektúrához tartozó Nomadani faluban bejelentették, hogy szeptember 15. ezen túl az „Öregek Napja” lesz. A szokás elterjedt és 1964-ben állami ünneppé tették.
Japánban – hasonlóan sok más országhoz – létezik Lányok Napja, Fiúk Napja, Anyák Napja, sőt a Felnőtté Válás Napja is, abban a szigetország talán egyedülálló, hogy az Idősek Napját állami ünneppé emelték. Japánban a hagyományos keleti vallásokhoz képest az etikai rendszernek nevezhető konfucianizmus gyakorol nagyobb hatást az emberek felfogására. Ennek fontos eleme az idősebbek tisztelete. Japánban az időseket nem a leépülés fázisába érkezett és sajnálatra méltó páráknak, hanem nagyobb élettapasztalattal, bölcsességgel bíró, a fiatalabb generációkat útnak indító – és emiatt tisztelettel övezendő – embereknek tekintik. Az Idősek Napjának üzenete egyben a hosszú élet ünneplését is jelenti.
A humanoid robotok teljesen lenyűgöznek. Tavaly ősszel a Trafóban láttam a japán Oriza Hirata robotszínházi előadását, amelyet Kafka „Az átváltozás” című novellája ihletett, és amiben az eredeti művel ellentétben Gregor Samsa nem féreggé, hanem humanoid robottá változva ébredt egy reggel. Bár a robot szerepe szerint végig ágyban feküdt, ámulva figyeltem hogyan gesztikulál és pislog. Csodálatosnak találtam a 21. századi technológiát, ahogy az emberi testet és annak mozgását, sőt mimikáját, rezdüléseit is reprodukálni tudja. Ezért nagyon örültem, amikor idén nyáron lehetőségem nyílt ellátogatni egy robotikai kiállításra, ahol közelebbről megismerkedhettem a humanoid robotokkal és egyéb elképesztő találmányokkal.
Nyárzáró bejegyzésként következzék egy visszaemlékezés a japáni nyári táborról, amin volt szerencsém részt venni. Nasuban, a hegyek közt tartották és 4 napos, buszos kiruccanás volt alsó középiskolásoknak. A témája az angol nyelv gyakorlása, amit külföldi egyetemisták bevonásával varázsoltak életszerűvé. Egy voltam közülük én is.
Az egyetemen látott hirdetés alapján jelentkeztem, sok más külföldi diákkal egyetemben (mindenféle nemzetiségű volt köztünk, brazil, kanadai, német és sok egyéb is, amire már nem is emlékszem). A felvételi Tokióban, egy felhőkarcoló irodájában zajlott. Kérdőívet is ki kellett töltenünk és szóbeli beszélgetés is volt, hogy fel tudják mérni az angoltudásunkat. Nem éreztem nehéznek, pedig én alig használtam az angolt japáni tartózkodásom alatt, enyhén szólva sem volt épp’ pörgős formában. (Japánban jellemzően az a hozzáállás, hogy, ha valaki „fehér”, akkor csak amerikai lehet, de min. perfekt angoltudással bír, így európaiként is könnyű (volt) angol tanítással munkát találni akkoriban.)
Nyár van, nagyon meleg van, s ilyenkor mindig eszembe jut az a sok szép legyező, amit Japánban láttam, és amelyeket évről évre előveszek, szépségüket megcsodálom.
Pedig a legyező nem minden esetben a légkondicionáló pótlását szolgálja. Használatának kultúrája sokkal gazdagabb, mint gondolnánk. Írásra, oktatásra, információátadásra, érzelmek, gesztusok kifejezésére, státuszszimbólumként, díszítőelemként, sőt fegyverként is lényeges része a japán hagyományos kultúrának. (tovább…)
A hőség már hetek óta tombol idehaza. Ezt a helyzetet bizony nem csak az idősek és a gyerekek viselik nehezen, de szinte mindenki szenved tőle kortól függetlenül. Én sem vagyok ezzel másképp, sőt számomra a „küzdelem” sokszor már 27-28℃ felett elkezdődik. Nem csoda hát, hogy egyre gyakrabban jut eszembe egy remek japán szokás. Szinte az is elég, hogy rá gondolok, máris némi hűs érzés járja át testemet.
2012 tavaszán az egyik barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy kicsit kimozdulunk Tokióból a Golden Week (japán munkaszüneti hét, mely több, egymást követő nemzeti ünnepnapból áll) folyamán, s meglátogatjuk Japán kulturális központját, Kiotót.
Az ott töltött két nap alatt megnéztük a város nevezetességeit, ősi szentélyeit és múzeumait. A helyet bejárja a régmúlt idők hangulata és varázsa.
Legnagyobb meglepetésünkre viszont az egyik legmeghatározóbb és legérdekesebb élményünk nem egy híres, turisták által gyakorta látogatott helyhez kötődik, hanem egy eldugott, pici kis szentélyhez, ahova véletlenül tértünk be, mert eltévedtünk. (tovább…)
Nyár eleje óta a munkahelyi gépemen egy okinawai kép van beállítva háttérképként, így valahányszor bekapcsolom, mindig úgy érzem, mintha ott lennék. Eddig ötször jártam Okinawán, mindig nyáron, és imádom a napfényben tündöklő korallzátonyos tenger látványát. Valahányszor csak rágondolok, máris mehetnékem van.
Viszont valamiért a baráti társaságomból (japán barátok) csak nagyon kevesen jártak a szigeten. Mikor megkérdeztem, hogy miért, azt a választ kaptam többektől, hogy ugyanazért a pénzért vagy még olcsóbban már külföldre, Hawaiira vagy Guamra is el tudnak utazni.
A kagoshimai rokonaim pedig állandóan panaszkodnak, hogy miért mindig Okinawa, miért csak fölöttük repülök el, de sosem ugrok be hozzájuk. (Kagoshima Kyushu déli pontján lévő város, közel Okinawához.)
De vajon miért vonz ennyire ez a sziget? Gondoltam bemutatom az ottani kedvenc helyeimet, s ha akad egy japán barátom, aki még nem járt ott, és cikkemet olvasva úgy dönt, menni szeretne, akkor boldogan üzenem neki: „Rendben, menjünk együtt!" (tovább…)
