Kevés vállalkozás mögött áll olyan személyes és szakmai történet, amely ennyire szorosan fonódik össze Japánnal. Hogyan indult a közös utatok – emberileg és szakmailag?

Dr. Sűdy Zoltán:
Erikával 1975-ben ismerkedtünk meg, egészen hétköznapi körülmények között: a Külügyminisztérium ebédlőjében. Egy asztalnál ült három fiatal lány, és úgy gondoltam, talán még jut ott hely számomra is. Ez volt az első beszélgetésünk. Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy ez a pillanat egy több évtizedes közös történet kezdete lesz – Japánnal, diplomáciával és később vállalkozással.

Az első „igazi” randevúnk egy fél évvel később, majd házasságkötésünk 1976-ban volt, és ugyanebben az évben már indultunk is első kiküldetésünkre Japánba.

Japán már a kapcsolatotok elején fontos szerepet kapott. Mennyire volt ismerős ez a világ számotokra az első kiutazás előtt?

Dr. Sűdy Zoltán:
Én japán szakon végeztem Moszkvában, a Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemén, így nyelvi és kulturális szempontból viszonylag felkészülten érkeztem. Erika pedig már a nászutunk alatt elkezdett japánul tanulni – egy kis nyelvkönyv volt az ajándékom számára. Az első leckéket szó szerint a nászutunkon csináltuk végig.

1976 őszén kerültünk ki először Tokióba, és idén ünnepeljük az első személyes japán élményeink 50. évfordulóját. Ez önmagában is sokat elmond arról, mennyire meghatározó része lett az életünknek ez az ország.

Sűdy Erika:
Számomra Japán nemcsak egy új kultúra volt, hanem egy tanulási folyamat is.  Amellett, hogy nekem a nyelvet is tanulnom kellett, a diplomáciai illem elsajátítása, a nemzetközi környezetben, a speciális japán kultúrában való eligazodás is kihívást jelentett, hiszen mindketten kezdőként léptünk ebbe az új világba. Szívtuk magunkba a tapasztalatokat, alkalmazkodtunk a környezethez, és ez nagyon sokat segített abban, hogy valódi kapcsolataink alakuljanak ki.

Sokan beszámolnak arról, hogy a japán üzleti és társadalmi kultúra zárt. Ti ezt hogyan éltétek meg?

Dr. Sűdy Zoltán:
Ebben sok az igazság, ezért is van szükség ránk. Viszont, őszintén szólva mi ezzel a zártsággal alig találkoztunk. A nyelvtudás természetesen sokat számított, de legalább ennyire fontos volt az attitűd: a tisztelet, az odafigyelés és az őszinte érdeklődés. Nagyon hamar befogadtak minket, és olyan kapcsolatok alakultak ki, amelyek évtizedeken át elkísértek.

Mikor fogalmazódott meg bennetek az a gondolat, hogy a japán–magyar kapcsolatokban többre lenne szükség a diplomácia által elérhető céloknál?

Dr. Sűdy Zoltán:
Már az első tokiói szolgálatom idején (1976–1980) világossá vált számomra, hogy a hagyományos diplomácia önmagában kevés. A gazdasági kapcsolatokban óriási potenciál volt, de hiányzott az a szereplő, aki valóban érti mindkét oldalt – üzletileg, kulturálisan és emberileg is.

Nagykövetként (1995–1999) gyakran hoztam össze ígéretes magyar és japán partnereket, de azt is láttam, hogy ezek az együttműködések sokszor elhalnak, mert nincs, aki végigkísérje őket. Nincs elég információ, nincs elég bizalom – és ahol ez hiányzik, ott az üzlet sem működik.

Ez volt az a pont, ahol megszületett a gondolat: szükség van egy olyan tanácsadó cégre, amely hidat képez a két világ között.

Mi adta meg a végső lökést a vállalkozás elindításához?

Dr. Sűdy Zoltán:
Egyrészt a szakmai tapasztalat, másrészt egy nagyon konkrét visszajelzés Japánból. A nagyköveti időszakom lezárásaként szervezett búcsúpartin egy beszélgetés során egy nagy presztízsű japán üzletember (az akkori Asahi cég elnöke) azt mondta nekem: „Sűdy-san, magának üzlettel kellene foglalkoznia, saját cégre lenne szüksége.” Ez a mondat sokáig motoszkált bennem.

Amikor Japánból hazatértünk, tudatosan vállaltuk a kockázatot. Zöldmezős beruházás volt, de nem a semmiből indultunk: mögöttünk volt több évtized diplomáciai, gazdasági és kapcsolati tőke.

Ki volt az első ügyfél, aki igazolta a döntéseteket?

Dr. Sűdy Zoltán:
Az első jelentős szerződésünk a Graphisofttal jött létre, majd ezt követték további együttműködések. Az igazi áttörést azonban a Videotonhoz kapcsolódó japán projekt hozta a 2000-es évek elején. Ez volumenében és hatásában is mérföldkő volt számunkra: több száz munkahelyet érintett, és hosszú évekre meghatározta a cég növekedési pályáját.

Sok vállalat mondja magáról, hogy „családias légkör” várja az ott dolgozókat. Nálatok ez mit jelent a gyakorlatban?

Sűdy Erika:

Zoltánnal együtt vezettük a céget, és a kollégáink többsége a gyerekeink generációjához tartozott. Ez óhatatlanul kialakított egy szülő–gyerek jellegű felelősségérzetet is.

Fontos volt számunkra, hogy a kollégák ne csak munkatársak legyenek, hanem partnerek. Nem csak a munkában, hanem különböző informális együttlétek, családos kirándulások, ünneplések során alaposan megismertük egymást, odafigyeltünk egymásra – és ez hosszú távon megtartó erővé vált.

Milyen értékeket kerestetek – és kerestek ma is – egy új kollégában?

Dr. Sűdy Zoltán:
Elkötelezettséget Japán iránt, szorgalmat, nyitottságot és együttműködési készséget. A japán nyelv és kultúra megtanulása önmagában is fegyelmet és kitartást igényel – az ilyen emberek általában hosszú távon gondolkodnak.

A cégkultúránkhoz hozzá tartozik, hogy a fontosabb, de gyakran a kisebb döntésekben is kikérjük a munkatársak véleményét. Akár egy új kolléga felvételénél a jelöltek meghallgatásába is bevonjuk őket, vagy például a vállalat pénzügyi helyzetéről is kapnak rendszeres tájékoztatást. Igazi csapatmunka folyik. 

A cég fennállása során több japán munkatárs is dolgozott a csapatban. Miért tartottátok fontosnak, hogy japán kollégák is legyenek a szervezetben, és milyen tapasztalatokat szereztetek velük?

Dr. Sűdy Zoltán:
Ha a kérdés végéről kezdem: meggyőződésem, hogy egy japán partner számára önmagában bizalomnövelő tényező, ha egy cégben japán munkatárs is dolgozik. Bármilyen diplomáciai múlt, nagyköveti tapasztalat vagy kitüntetés áll mögöttem, ezek nem érnek annyit, mint az a tény, hogy egy japán üzletember egy másik japánnal tud beszélni – anyanyelven, kulturális közegben, közös gondolkodási keretben. Viszonylag hamar, 2002-ben vettünk fel egy japán kollégát, aki akkor már néhány éve Magyarországon tanult, majd dolgozott. Ő azóta is nálunk dolgozik.

Ez nemcsak szimbolikus kérdés, hanem nagyon is gyakorlati jelentőségű. A japán üzleti világban a bizalom személyes csatornákon keresztül épül, és ebben egy japán kolléga jelenléte pótolhatatlan.

Ugyanakkor a tapasztalat azt is megmutatta, hogy ez önmagában még nem garancia a sikerre. Az egyik japán munkatársunk, akit kifejezetten azzal a céllal vettünk fel, hogy magas szintű japán üzleti kapcsolatok felé nyisson kapukat, széles nemzetközi háttérrel és komoly kapcsolatrendszerrel érkezett. Emberileg rendkívül szerethető, jóindulatú és a csapat hangulatára is pozitívan ható személy volt, és rengeteget tanultunk tőle – különösen a japán döntéshozatali mechanizmusok megértésében és abban, hogy mikor, mit és hogyan lehet kommunikálni egy japán partnerrel. Konkrét üzleti áttörést azonban kevesebbet hozott, mint amit eredetileg reméltünk.

A későbbi japán kollégáknak köszönhetően azt is megtanultuk, hogy „japán és japán között is nagy különbségek vannak”.

Ahogy Magyarországon sem mindenki alkalmas értékesítésre vagy üzletfejlesztésre, úgy Japánban sem.

A Sűdy és Társa céget többen a rendezvényeikről ismerik. Az üzleti rendezvények mellett más, japán kulturális rendezvényeket szervezését, támogatását is fontosnak tartotja a cég, ugye?

Sűdy Erika:

Igen. Amellett, hogy üzleti kapcsolatokat építettünk, fontosnak tartottuk, hogy kulturálisan is közelebb kerüljön a két ország. Számos kiállításon mutattunk be magyar alkotóművészeket Japánban, és japán művészeket itthon. Kórusok jöttek-mentek.  Hagyományt teremtettünk azzal, hogy 15 évig szerveztük a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanuló japán hallgatók koncertjét, amit most a Magyar Japán Baráti Társaság vett át.  Számomra ezek az események igazi szerelem-projektek voltak.

Ha visszatekintetek az elmúlt huszonöt évre, mit tartatok a legnagyobb sikereteknek vagy legfontosabb mérföldkőnek?

Dr. Sűdy Zoltán:
Nehéz egyetlen sikert kiemelni, mert sok olyan momentum volt, amely meghatározta a cég sorsát. Ha mégis konkrét üzleti eredményekben gondolkodom, akkor az egyik legfontosabb mérföldkő egyértelműen a Brother–Videoton együttműködés létrejötte volt.

Egy japán bank londoni középvezetőjén keresztül érkezett megbízás kapcsán kerestünk beszállítót a Brother számára, amely akkoriban komoly nehézségekbe ütközött a nyomtatott áramköri lapok beszerzésében. Bár a felek korábban már tárgyaltak egymással sikertelenül, meggyőződésem volt, hogy a projekt működőképes. Kitartó egyeztetések és újragondolt megközelítés után végül eljutottunk oda, hogy Sárbogárdon több mint kétszáz ember dolgozott kizárólag a Brother számára gyártott, szerelt áramköri lapokon. Ez nemcsak üzletileg volt jelentős siker, hanem hosszú távon is bizonyította, hogy a magyar–japán ipari együttműködés működőképes.

Hasonlóan meghatározó eredményként tekintek az Obayashi-Swietelsky konzorcium M4 metró projektjére is. Kifejezetten fontosnak tartottam, hogy egy japán építőipari vállalat ne egyedül, hanem egy tapasztalt magyar partnerrel közösen induljon egy nagy volumenű tenderen. Ez a stratégia végül sikerre vezetett: egy többéves, eredményes együttműködés és egy máig jól működő, Budapest számára is jelentős projekt született belőle. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember azt érzi, hogy valódi értéket tett hozzá egy folyamathoz.

Sűdy Erika:
Én egy kicsit másképp közelítem meg a kérdést. Számomra a legnagyobb siker nem egyetlen konkrét üzlethez kötődik, hanem ahhoz, ahová eljutottunk az évek során. Ahhoz, hogy azok a cégek, akik velünk dolgoztak, ma bátran és jó szívvel ajánlanak bennünket másoknak is.  Az, hogy Nyugat-Európai cégek látókörébe kerültünk, miközben Japán felé tekingettek üzleti stratégiájukban, azt igazolja, jó a hírünk és szükség van ránk.

Ez a bizalmi háló, amely az elmúlt huszonöt év alatt kialakult – partnerekből, visszatérő ügyfelekből, személyes ajánlásokból – szerintem a cég egyik legnagyobb sikere. Erre lehet és erre érdemes a jövőt is építeni.

1976 szeptemberében érkeztünk Tokióba. A legkisebb diplomata rangú voltam, segéd-attasé  (innen szép a pályaív!), és a követségen az egyetlen japánul tudó diplomata. Ennek következtében elég színes volt a feladat-listám, jóformán minden az én íróasztalomnál kötött ki.  Az irodám a főbejárat közelében volt, így ha csak japánul tudott a hozzánk látogató, rögtön kéznél voltam.

Egy nap a japán titkárnő kissé aggódó hangon szólt nekem, hogy egy kócos, loboncos hajú, lazán öltözött személy érkezett, megbeszélt időpontja nem volt, és nem tudja, merje-e bejelenteni bárkihez is a nagykövetségen. Ejnye - gondoltam, - ilyen szokatlan, talán kissé a helyhez illetlen külsővel rendelkező mit akarhat a magyar nagykövetségtől? A meglepő helyzet kíváncsivá is tett, s meghallgattam.

Dr. Masanao Murai volt, akivel ettől a találkozástól kezdve szoros együttműködésben dolgoztunk évekig. Bevallom, akkor tőle hallottam először a Pető módszerről, a speciális mozgásterápiáról, amellyel mozgáskoordinációs nehézségekkel született gyerekeket gyógyítanak. Murai sensei (hadd hívjam így), orvos volt (sebész), és judo nagymester, aki a tatabányai dzsúdósok miatt jutott el először Magyarországra, de egyúttal meglátogatta a Pető Intézetet, s a látottak alapján az akkor már nemzetközileg is elismert Pető-módszer japáni bevezetését tűzte ki céljául, saját vagyonából fedezve az induló költségeket.  Ezt a nemes célt magam is támogatandónak tartottam, így a segítségemmel sikerült az első japán fiatal konduktorképzésre történő beutazásához a vízumot elintézni.  Az évek során több japán fiatalt képeztek ki a Pető Intézetben, s ők aztán Japánban hasznosították ezt a tudást.  Murai sensei és – szintén orvos – felesége vagyonából, majd a szaporodó támogatók hozzájárulásából az Oszaka melleti Hiracukában épült az első intézmény, a Warasibe Gakuen, de később máshol is Japánban.  Angliában akkoriban Diana hercegnő védnöksége alatt működött Pető-intézet. Japánban Takamado hercegnő vállalta a védnökséget, és támogatói között volt Hata Cutomu, volt miniszterelnök vagy Siba Rjótaró, híres japán író is.

Tanulság: fura külső ide-vagy oda, ne a szemünknek higgyünk, hanem a szívünkre hallgassunk.

 A Pető-módszer hokkaidói intézményének avatásán készült ez a fénykép. Balról jobbra: Murai sensei, Erika, én, Takamado herceg és hercegnő, az intézmény vezetői és a város polgármestere.  1999.