Yoko Ono, a popkultúra japán nagyasszonya

Ha híres japánokról van szó, Yoko Ono neve az elsők között szokott felmerülni. Vannak, akik „csak” John Lennon özvegyeként ismerik. Sokan a Beatles feloszlásának okozóját látják benne és máig haragszanak rá. Yoko Ono azonban saját jogán elismert művész, békeaktivista, énekes és dalszerző, aki a Lennonnal való ismeretsége előtt és annak halála után is tette a dolgát. Élete pedig korántsem hétköznapi.

Az 1933-as születésű művésznő szamurájok leszármazottja. Édesapja tehetős bankár – eredetileg klasszikus zongorista -, édesanyja nemesi család sarja volt. Anyai nagyapja, Zenjiro Yasuda alapította a négy meghatározó japán zaibatsu (a japán pénzügyi és gazdasági élet több területét lefedő, egy-egy család tulajdonában álló cégcsoport) egyikét. Gyermekéveit részben Amerikában töltötte, de a második világháborút Japánban élte át. Mély nyomokat hagyott benne Tokió 1945-ös bombázása, a menekülés, az éhezés. Egyes leírások szerint innen származik az az agresszió és erő, amivel megszerzi mindazt, amire szüksége van. A háborút követően középiskolai osztálytársa lett a mai japán császárnak, Akihitonak, majd 1951-ben első nőként vették fel a Gakushuin Egyetem filozófia szakára. Két szemeszter után azonban Amerikába költözött és beiratkozott egy New York-i művészeti iskolába.

Michael Putland/Getty Images

Rövid időn belül a New York-i avantgárd művészeti élet aktív résztvevőjeként performanszaival hívta fel magára a figyelmet. John Cage és Marcel Duchamp munkássága volt rá a legnagyobb hatással. Yoko Ono a konceptuális művészet és a performansz irányzatok úttörőjeként elhagyta a hagyományos művészi formákat. Már nem a műtárgy számított, hanem a gondolatok, tettek, amiket a művész kiváltott. Az 1964-es Cut Piece (“Levágott darab”) elnevezésű performanszán például a tokiói Sogetsu Art Center színpadán térdelt egy ollóval és arra invitálta a közönséget, hogy menjenek oda hozzá és vágjanak le egy darabot a ruhájából. Ezzel hívta fel a figyelmet arra az egymástól való elidegenedésre, amely a társadalmi kapcsolatokban felfedezhető. Az előadást később a New York-i Carnegie Hall-ban és Londonban is megismételte.

Későbbi nyilatkozatai alapján Ono azokat a művészeket kritizálta a Cut Piece-szel, akik mindig azt nyújtották a közönségnek, amit ők maguk adni akartak. Ezzel szemben a japán művésznő azt akarta elérni, hogy a közönség vegye el, amit akar, azaz ott vágjon bele a ruhájába, ahol csak akar. Az előadást pedig egy buddhista történet inspirálta. A legenda szerint ugyanis Buddha feladta kiváltságos életét, elhagyta feleségét és gyermekeit azért, hogy a világot járja és mindenkinek azt adja, amit kér tőle. Lelke pedig akkor jutott el a megvilágosodás állapotába, amikor engedte, hogy egy tigris megegye őt. Ono az gondolta, hogy a művésznek olyannak kell lennie, mint Buddha és önzetlenül kell adnia. Ugyanakkor a performansz által rávilágított olyan súlyos témákra is, mint a nők elleni erőszak, a nők személyes terének megsértése, a nemek közti egyenlőtlenség, a szexuális agresszió és a voyeurizmus.

A Cut Piece-nek köszönhető Yoko Ono iránti érdeklődésem. Ez volt az a performansz, amit pár éve a bécsi Modern Művészeti Múzeum (MUMOK) „A testem az esemény” (Mein Körper ist das Ereignis) elnevezésű tárlatán filmen láttam. A kiállítás a Bécsi Akcionistákat mutatta be és helyezte nemzetközi kontextusba. Yoko Ono alkotásai olyan elismert akcióművészek munkái között szerepeltek, mint az osztrák Hermann Nitsch, Otto Muehl és Valie Export, illetve a német Joseph Beuys és a szerb Marina Abramovic. Ezek a művészek rövidfilmekkel, performanszokkal és akciókkal fejezik ki gondolataikat, lázadnak a társadalmi előítéletek ellen és nyilvánítanak véleményt politikai ügyekben.

Ugyancsak megfogott Ono Grapefruit című, elsőként 1964-ben kiadott kis könyve, melyben szavakkal és képekkel ad instrukciókat az olvasónak, aki ezután vagy szó szerint vagy a fantáziája által képes lesz befejezni az adott műalkotást. A kritikusok által egyszerre bájosnak és felforgatónak titulált könyvecske címét az a gondolat adta, hogy a grépfrút egy narancsból és egy citromból született hibrid és a japán művésznő saját magát is egyfajta “spirituális hibridnek” látta. Az elsőre meglehetősen furcsa szöveg tud inspirációt adni és el tudja gondolkodtatni azt, aki ráhangolódik: “Fúrj lyukat az égbe…”, “Hallgasd a föld forgásának hangját.”, “Rajzolj egy térképet, hogy eltévedj.” A gyakorlatok segítenek a szürrealizmus kedvelőinek felizzítani a képzeletüket, kreativitásukat. A Grapefruit a konceptuális művészet és Yoko Ono életművének meghatározó alkotása. Figyelmükbe ajánlom a “Tonhalas szendvics” (Tunafish Sandwich Piece) című instrukciókat!

  

Yoko Ono zenei karriert is befutott. Gyermekkorában évekig zongorázott és énekelni is tanult. Amerikában John Cage osztályában tanult zeneszerzést. Az 1960-as évek elején kísérleti zenével foglalkozott, majd 1969-ben John Lennonnal megalapította a Plastic Ono Band-et, amelynek Eric Clapton is tagja volt. Ettől függetlenül Lennonnal is adott ki közös lemezeket és számos szólóalbuma is megjelent. Utoljára 2013-ban adott ki új szólólemezt, Take Me to the Land of Hell címmel és 2016-ban egy remix albumot, a Yes, I’m a Witch Too-t. Nekem az 1981-es Season of Glass tetszik leginkább, amelyet férje halála után fél évvel adott ki és az olyan számokban, mint pl. a Goodbye Sadness fel is dolgozza azt. Van abban erő, ahogy kifejti, hogy nem kér többet a bánatból és megy tovább a maga útján.

Akit Yoko Ono magánélete és John Lennonnal való kapcsolata érdekel, annak ajánlom a John and Yoko: A Love Story című, 1985-ös filmet. Ebből sokat megtudhat mindkettőjük hátteréről, ambícióiról és személyes tragédiáiról: válások, gyerekek elvesztett felügyeleti joga, drogproblémák. Látni fogja azt is, hogy Ono és Lennon egyszerre inspirálták, de gátolták is egymás művészi tevékenységét. A japán művésznő pedig – különösen a Lennon-gyilkosság után – beszorult egy nála még meghatározóbb, legendává vált alkotó árnyékába.

John Lennon egy nagy vihart kavaró, 1966-os interjúban úgy nyilatkozott, hogy a Beatles népszerűbb, mint Jézus. Ha ezt a hátrányt Yoko Ono nem is tudta ledolgozni, életereje, munkássága mégis elismerést érdemel.

 

 

Források:

http://imaginepeace.com/archives/2680

https://www.moma.org/learn/moma_learning/yoko-ono-cut-piece-1964

https://theculturetrip.com/asia/japan/articles/top-10-works-by-yoko-ono/

 

Fotók:

Borítókép: http://www.chartattack.com/features/2013/09/27/primer-yoko-ono/

https://www.rollingstone.com/music/news/yoko-ono-and-her-sixteen-track-voice-19710318 Michael Putland/Getty Images

https://www.amazon.com/Grapefruit-Yoko-Ono/dp/0743201108

https://www.moma.org/explore/inside_out/2015/07/15/happy-belated-birthday-to-yoko-onos-grapefruit/

http://www.theartstory.org/blog/yokoono/

Related Posts
Üzenet a jövőnek
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.