Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára Japánban élvezhettem a cseresznyevirágzást. Az idei tavaszi utam sem tudatos választás volt: az üzleti feladat megkövetelte, hogy április elején Japánba utazzak.
Érkezésem után két nappal jelentették be hivatalosan: teljesen kinyílt a cseresznye (szakura) virága a tokiói Ueno Parkban. Japánban – ahol persze sok minden másnak is „megadják a módját” – a cseresznyevirágzást is komoly szervezés veszi körül. A meteorológiai jelentéseknek már március elejétől szerves része a „szakura front” előrehaladása. Ez a délnyugatról északkeleti irányban hosszan elnyúló japán szigetvilágban egy többhetes folyamat, még ha Okinavát figyelmen kívül is hagyjuk. Március elejétől május közepéig Japánnak mindig más tájain lehet a cseresznye-virágzását élvezni. A többfajta cseresznye természetesen eltérő időpontban virágzik: a Japán szigetek döntő részén a „szomejosino” fajta virágzása az, ami meghatározó, s amire a „szakura front” megfigyelését építik. (Hokkaido szigetén a „jamazakura” vagy a „csisima-szakura”, Okinaván a „kanhizakura” fajta a megfigyelés tárgya.)
Természetesen a megfigyelés tudományos: először, amikor a megfigyelt fán legalább 5-6 virág szirmot bont, akkor a „kinyílt” jelzést adják, majd a virágok 80%-ának nyílása jelenti a „teljesen kinyílt” jelzés teljesítésének feltételét. Tokióban és környékén jellemzően 8 nap telik el a két jelzés kiadása között.
Az időjárás persze jelentős befolyást tud gyakorolni. Idén – nem először – Tokióban jóval előbb virágzott a szakura, mint a jóval dél-nyugatabbra eső városokban. (Magam idén Nagojában, Oszakában, Kobéban tapasztaltam meg, hogy virágzás még korábbi fázisban volt, mint Tokióban.)
Az évszakok változását kiemelten fontosnak kezelő japán kultúrában (ld. „Ételek, hónapok körforgása” című régebbi blogunkat) van jó néhány, az évszakok változásához kötődő hagyomány. A „cseresznyevirág-nézés” („hanami”) mellett talán a szeptemberi telihold nézést érdemes említeni, de míg az előbbi valódi tömegeket megmozgató, szinte kihagyhatatlannak számító ünnep, az utóbbi inkább családi, s megtartása sokkal inkább fakultatívnak mondható.
A cseresznyevirág-nézés legjellemzőbb formája az, amikor az emberek csoportosan kimennek valamelyik környékbeli parkba, visznek magukkal egy takarót (gyakran műanyag fóliát), némi harapnivalót, s mindenekelőtt szakét (rizsbort), esetleg valamilyen zeneszerszámot is, s iszogatva, énekelve gyönyörködnek a virágokban. Az országban persze jó néhány olyan utca, park, környék van, ami híres a cseresznyevirágairól. Sokak számára fontos, hogy minél több ilyen helyre elzarándokoljanak az évek során. (Számos honlap segít eligazodni: pl. az egyik legelterjedtebb utazástervező, a Jorudan külön honlapon ismerteti a Kanto vidék (Tokió és környéke) 100 leghíresebb cseresznye-virág néző helyét, s természetesen segít odatalálni: https://sp.jorudan.co.jp/hanami/sights_kto.html - csak japánul.)
Tokió egyik híres helyszíne a császári palotát egykor körülvevő külső vizesárok, s különösen annak Csidorigafucsi-nak nevezett része. (Az országos ranglista 12. helyezettje.)
Miután hét közben a munkám nem engedett időt a cseresznyevirágzás élvezésére – legfeljebb a vonat vagy a taxi ablakán át láttam a virágokat – vasárnap készültem alaposan körülnézni itt.
Sajnos az időjárás nem kedvezett: szakadt az eső. No de sebaj, legalább nem lesznek sokan, gondoltam. Hát...
Már a legközelebbi metróállomás (Kudanshita) peronjától egyenruhás, megafonos biztonsági őrök serege irányította a tömeget, majd fent már kordonok, táblák is besegítettek a rend megtartásába.
Egyirányúsították az emberek áramlását: a baloldali közlekedésnek megfelelően a vizesárok partja mellett az állomás felől nyugati, majd a vizesárok derékszögű kanyarja után déli irányban lehetett az árok felőli oldalon haladni. Gyakorlatilag esélytelen volt saját (gyorsabb) tempóban haladni: lassan hömpölygött a tömeg, meg-megtorpanva egy egy látványosabb kilátópontnál. S persze megállíthatatlanul kattogtak a fényképezőgépek!
Bár tudtam róla, hogy az utóbbi években látványosan meglódult a beutazó turizmus Japánba, s megtapasztaltam, hogy a kínai bevásárló turisták szinte dominálják ma már a Ginzát (Tokió legelegánsabb bevásárló-negyedét), de így is meglepett a külföldiek nagyon magas aránya. S nem csak kínai, thai hangokat hallottam úton-útfélen, hanem francia, spanyol, német nyelvű turisták csoportjai is haladtak mellettem. Igazi nemzetközi esemény lett a szakura-virágzása, valahogy úgy zarándokolnak, özönlenek ide a külföldiek ilyenkor, mint Rióba a karnevál idején.
S az eső őket sem riasztotta el...
A Csidorigafucsi egyike azoknak a szakuráiról híres helyszíneknek, ahol este kivilágítják a virágzó cseresznyéket. Ennek is hagyománya van: valamikor kecses lampionok sora világított a szél- és esőmentes estéken. Most már természetesen LED lámpákból készült reflektorok szolgáltatják a fényt, s nekik eső, szél nem számít.
Bár napközben egyszer már becsületesen bőrig áztam, annyira megragadott a látvány, hogy nem akartam kihagyni az esti élményt sem. Valamivel alábbhagyott az eső, s bár levert szirmokon bőven tapostunk, az esti fényekben még elragadóbb volt a halvány rózsaszín virágözön.
A japánok egyébként úgy vélik - s friss élményeim alapján ehhez a vélekedéshez én is csatlakozom -, hogy az esőcseppektől meg-megcsillanó virágok talán még szebbek, mint napsütésben.
Magyarországon a sokrétű szirmokkal virágzó (Japánban jae-zakurának, azaz nyolcrétű cseresznye-virágnak nevezett) fajta terjedt el viszonylag széles körben, magánházaknál is, szerte az országban. Az „igazi”, a szomejosino típus már ritkább: legtöbb esetben japán adomány, ajándék formájában került az országba. Ilyen pl. a Műszaki Egyetemnek a Petőfi-hídtól délre eső parkjában 1996-ban ültetett cseresznye-sor, de japán gyárak is ültettek kerítésük mellé (a TDK egykori rétsági gyára mellett tudok például ilyenről). Tavaly készült el a szentendrei japánkert: tudomásom szerint ott is ültettek szomejosino fajtából. Jövőre megnézem!
Kérem olvasóimat, hogy ha tudnak más, fontosabb hazai lelőhelyekről, akkor jelezzék nekünk!
A fotók sajátok!
