Többször írtunk már arról, hogy Japánt szinte mindenfajta természeti csapás sújtja. De talán még a gyakori földrengéseknél, vulkánkitöréseknél is menetrendszerűbb biztonsággal lehet tájfunokra számítani.
A tájfunok gyakran járnak komoly károkkal, nem egyszer emberéleteket is követelnek. Egy olyan tájfun azonban bizonyosan van a japán történelemben, amelyért mind az akkori Japán, mind pedig az utókor hálás volt: az 1281 augusztusában lecsapó tájfunban pusztult el a Japánt támadó, Kjúsú szigetén partraszállásra készülő mongol sereg százezer katonája (az összesen 140 ezer fős seregből), s ezzel a mongol armada visszafordulásra kényszerült. Ezt a tájfunt nevezték „kamikaze”-nek, azaz „isteni szélnek”.
A japán főszigeteket elérő, jellemzően évi 2-3 tájfun azonban sokkal inkább a pusztítás, a szinte kivédhetetlen károk szinonimája. (Kivételesen előfordulnak olyan évek is, amikor egyáltalán nem éri el egyetlen tájfun sem a japán szárazföldet. Az utóbbi 7 évtizedben 1984, 1986, 2000 és 2008 volt ilyen kivételes év. A másik szélsőséget 2004 képviseli, amikor 10 tájfun is „partra szállt” Japánban.)
A tájfunokat keletkezésükkor (ami jellemzően a Csendes-óceán nyugati részének az Egyenlítőtől északra eső trópusi zónájában történik) a Japán Meteorológiai Intézet sorszámmal látja el, s a számozást minden év január elsején újrakezdik. A 17,2 m/s (nagyjából 62 km/h) szélsebességű trópusi ciklonok kapnak ilyen sorszámot. Ne tévesszen azonban meg senkit ez a viszonylag alacsony, Magyarországon sem ritka szélerősség. Ugyanis a Japántól több ezer kilométerre keletkező tájfunok útközben folyamatosan erősödnek, így a szárazföldet már gyakran 200 km/h körüli szélerősséggel érik el.
A tájfun azonban nem csak óriási széllel, hanem hatalmas esőzésekkel is jár. A mindössze néhány óra leforgása alatt lezúduló több száz milliméteres csapadék pedig áradásokat okoz, s gyakran meglazítva a talajt földcsuszamlásokat okoz.
Sajnos írásom aktualitását is egy tájfun, az idei 19. (a nemzetközi elnevezésével Hagibis) adja. Tegnap (október 12-én) este az Idzu félszigeten érte el a szárazföldet az elmúlt ötven év legerősebb tájfunja, s északkeleti irányba haladva rövidesen elérte a fővárost, Tokiót, majd Fukusima felé haladva (és tovább pusztítva) mára virradó hajnalban – már trópusi ciklonná szelídülve – jutott vissza ismét az óceán fölé.
A tájfunt már az előrejelzések alapján az 1958-as 22. tájfunhoz (Ida) hasonlították, amely több, mint 1200 emberéletet követelt.
A 200 km/ó szélsebességet is elérő tájfun erejét nagyságát talán sokkal inkább kifejezi, hogy kb. 300 km-es átmérőjű körben mértek 120 km/ó feletti szélsebességet, s még nagyobb területen zúdult le óriási mennyiségű csapadék. A Tokióhoz közeli Hakone városában mért csapadékmennyiség meghaladta az 1000 mm-t, de a Tokióban vagy környékén a tengerbe ömlő folyók felső folyásánál is 600-700 mm, vagyis több, mint a Magyarországon átlagosan egy egész évi esőmennyiségnek megfelelő csapadék ömlött mindössze néhány óra alatt.
Japán azonban ma már felkészültebben várja a természeti csapásokat, mint 50-60 évvel ezelőtt. Leállították nem csak a légi járatokat, hanem a vonatokat, a metrót, a boltok jelentős része bezárt (az élelmiszerboltok polcai amúgy is szinte üresek voltak, mert a bajra készülve a háztartások tartalékoltak), a hatóságok felhívták a lakosságot, hogy otthon vagy biztonságos, zárt helyen várja a vihart.
Közel 8 millió lakost kértek vagy szólítottak fel otthonaik elhagyására, a hatóságok által felállított ideiglenes menedékhelyekre (iskolákba, sportcsarnokokba, stb.) húzódásra. 56 földcsuszamlást jelentettek, 16 helyen szakították át a folyók a gátakat. A rendkívüli erősségű tájfun sajnos így is 35 halálos áldozatot követelt, s 20 embert eltűntként keresnek, de az 1958-as tájfunnal összevetve a számok jól mutatják, hogy mennyit fejlődött az előrejelezés, védekezés az elmúlt 60 évben.
A japán szárazföldet elérő tájfunok jellemzően legkorábban májusban jelentkeznek (a korai tájfunok főleg Okinavát, Kjúsú szigetét sújtják), s általában október második felében lezárul a szezon (Tokió környéke augusztus-októberben aggódhat). Így ha valaki mostanában készül utazásra, nem kell különösebben aggódnia. Bár a naganói depóban az áradásban ragadt hét szuper-expressz szerelvény, no meg a vonalat sújtó más károk miatt is a Nagano, Tojama, Kanazava irányában közlekedő szerelvények egy ideig biztosan nem közlekednek, a japánok nem csak a védekezésben kiválóak, hanem a helyreállításban is.
Egy alkalommal, amikor Narita repülőterére érkeztem, járatunk az első volt, amelynek leszállását engedélyezték a tájfun átvonulása után. Túl azon a kalandon, hogy a kapitány úgy 50 méterrel a kifutópálya felett átstartolt, azaz visszaemelte a gépet, s csak egy óra körözés után tudtunk leszállni, a városba vezető kb. 70 kilométeres úton gyakorlatilag semmi nyomát nem láttam a tájfun pusztításának. A mostani nyilván Tokióban is komolyabb károkat okozott, de ottani kollégáink szerint az élet máris visszatért a normális kerékvágásba.
