Az elmúlt napokban bizonyára sokan tudták felhasználni otthoni idejüket olvasásra. Előkerült egy-egy félbehagyott könyv, vagy végre sikerült elkezdeni az egyik korábban megvásárolt, vagy ajándékba kapott könyvet.
Az olvasást általában egy funkcionális tevékenységnek tekintjük, amit azért csinálunk, hogy információk birtokába jussunk. Ez részben igaz, de szerintem egy ennél sokrétűbb cselekvésről van szó. Egy sajátos lelkiállapotnak is mondhatnánk, amelyben nem csak a nyomtatott betűk jelentése, hanem a szövegkép, a könyv papírjának a tapintása, a borító keménysége, a könyv szaga, súlya és az olvasó testtartása mind-mind sokat számítanak. Több múlik magán a fizikai, papír könyvön, mint gondolnánk. Ennek szellemében szeretnék ezen írásomban a japán könyvvel, mint különleges nyomdai termékkel foglalkozni.
Azt gondolhatnánk, hogy a könyv az mindenhol ugyanaz, ugyanúgy néz ki, van egy kemény vagy puha borítója, belül pedig lapok vannak telenyomtatva betűkkel. De ez nem feltétlenül mindig igaz. Európa-Japán összehasonlításban különösen sok különbséget fedezhetünk fel.
Japánban évszázadokra visszatekintő kultúrája van a könyvkiadásnak. Az írástudók nagy arányának köszönhetően az Edo-korszakban (17-19. század) már komoly könyvkiadók működtek, amelyek a fadúcos nyomtatás technikájának felhasználásával már akkor több százezres példányban adtak ki különböző minőségű műveket. Ezeket az alacsony rangú városi kereskedőktől kezdve a magas rangú szamurájokig szinte minden réteg olvasta. Már akkor széles körben népszerű szórakoztató irodalom (a nagy része ponyva) működött Japánban, amikor Európában még csak egy kiváltságos réteg „sportja” volt az olvasás, és az emberek többségének csak egy könyvvel, a Bibliával volt mindennapi kapcsolata.
Ez a gazdag könyvkiadói kultúra a csökkenő kereslettel dacolva még a mai modern Japánban is érezteti hatását. Rengeteg méretű, formájú, színű, stílusú könyv található a piacon. Ezeket nyomdatechnikai szempontból két fő-, illetve több alcsoportra lehet bontani. A két főcsoport a „hagyományos” (wasou-bon) és a „nyugati” (yousou-bon) kötésű könyvek csoportja.
A japán könyvkötés önmagában is számos altípusra bontható, de például az egyik sajátossága, hogy az ilyen könyvekhez nem használnak ragasztót, hanem cérnával fűzik össze a lapokat. Ezzel a hagyományos módszerrel ma már csak igen ritkán készítenek könyveket, például a hagyományos japán színdarabok szövegkönyvei még ilyenek, de átlagos könyvesboltokban már nemigen találkozni ezekkel. A régebbi, második világháború előtti időkben ilyen kötéssel készültek az olcsóbb könyvek, például az iskolai tankönyvek is.
A nyugati kötésű könyveket méret, forma és stílus szerint lehet csoportosítani. Vannak például zsebkönyvek (bunkobon), egyedülálló könyvek (tankoubon), és gyűjteményes kötetek (zenshu). Ezeken kívül sok egyéb kategóriát lehet meghatározni, de én most ezzel a három fő kategóriával szeretnék foglalkozni.
A fentiek közül talán a legérdekesebb és legjellegzetesebb a zsebkönyvek világa. Ezeket japánul bunkobon-nak hívják, és – pár kivételtől eltekintve – a legtöbbjük egységesen A6-os méretű (105 x 148 mm). Ezekhez hasonló kis méretű könyvek Nyugaton és Magyarországon is megtalálhatóak, de közel nem akkora mennyiségben, mint Japánban. Egyszerű becslés, de megkockáztatom, hogy Japánban a könyvek közel fele ilyen zsebkönyv formában jelenik meg. Legalábbis a könyvesboltok választéka erre enged következtetni.
A zsebkönyv 1927-ben indult a hódító útjára Japánban, amikor Iwanami Shigeo vezetésével a német Reclam Verlag sorozat alapján megalakult az Iwanami Bunko. A sorozat a kezdetektől fogva a legmagasabb minőséget képviselte: a híres japán művektől kezdve, a nyugati klasszikusokig számos értékes mű jelent meg ilyen formában. A népszerűségét a kiváló minőség mellett a kedvező árának köszönhette. Az 1920-as években egy „rendes” könyvért átlagosan 1 yen-t (ezeket hívták enbon-nak) kértek, míg a zsebkönyvek csupán 20 sen-be (1 yen = 100 sen) kerültek. Ez akkoriban rengeteg ember számára tette elérhetővé a minőségi irodalmat.
Az Iwanami sorozat kiadása jelenleg is folyamatban van. A könyvek téma szerint kék (filozófia, vallás), zöld (japán modern irodalom), sárga (japán középkori irodalom), szürke (jog, közgazdaság), piros (nyugati irodalom) színek szerint vannak csoportosítva. Sok könyvnél a szöveg megegyezik a régivel, ezért a tartalomtól függetlenül is kissé nehezen olvasható lehet a legtöbbek számára. Ezt szimbolizálja minden kiadás végén az alapító, Iwanami Shigeo patinás, „a kedves olvasónak” szóló üzenete, amely annyira kifinomult szöveg, hogy pontos megértésével még az anyanyelvi japánoknak is meg kell küzdeni. Ezért inkább valószínű, hogy senki sem olvassa el (én is feladtam a 2. mondatnál).
Az Iwanami sorozat könyveinek a minősége még ma is a régi, ha nem még jobb is. A műanyag borító kellemes tapintása, a lapok selymessége, a szemet pihentető enyhén barnás háttérszín, a minden kötetben megtalálható kis papír könyvjelző a legmagasabb minőséget fémjelzi. Semmi nem utal arra, hogy ez egy olcsó könyv lenne. Ráadásul nyomdahibát szinte találni sem lehet a kötetekben(!), ami azért ritka a magyar, vagy akár más japán kiadók nyomdatermékeinek esetén.
Plusz egy érdekes tény, hogy a legtöbb japán könyvkiadó üzleti modellje úgy működik, hogy ha eladnak X db könyvet egy könyvesboltnak, és abból az X db könyvből megmarad Y db, amit nem tudott értékesíteni az üzlet, azt a kiadó visszavásárolja. Ezt japánul saihan-seido-nak hívják, aminek a jelentése nagyjából megegyezik a „bizományos értékesítés” kifejezéssel, és tulajdonképpen az is. Az Iwanami különleges ezen a téren, mivel ez az egyetlen kiadó, amely nem ajánlja fel a fenti lehetőséget, és nem vásárolja vissza a megmaradt példányokat. Ez azért lehet, mert bizonyára úgy gondolják, hogy az ő könyveik olyan értéket képviselnek, hogy évekkel később is eladhatók. Azonban sok kisebb forgalmú üzlet nem így gondolja, ezért sok helyen nem is tartanak Iwanami könyveket, mert félnek, hogy nem tudják időben eladni őket.
Az üzletek óvatoskodásából is látható, hogy az Iwanami könyveket manapság nem övezi általános népszerűség. Mivel a kiadó fontosnak tartja a tudományos minőséget, olyan művek csak ritkán kerülnek be a sorozatba, amelyek könnyed olvasmányként funkcionálhatnak munka vagy otthoni házimunka után. Szóhasználat és tartalom szintjén is kifejezetten nehéz könyvekről van szó, amelyek kiolvasása és megértése felér több óra szellemi munkával. Valószínűleg csak törtető egyetemisták, azok tanárai, munkanélküli bölcsészek, és a demencia megelőzése érdekében agytornázó nyugdíjasok olvassák ezeket.
Az Iwanami szénája nem áll túlságosan jól. 2017-ben rákényszerült, hogy eladja a központi irodájaként szolgáló épületét. A mai modern kényelem korában már szinte senki nem akar bonyolult fogalmakon rágódni. Ez így ez igaz a japánok többségére is. A második világháború utáni Japánban hosszú sorok várták a könyvesboltok előtt Nishida Kitaro japán filozófus gyűjteményes kötetének megjelenését, ami például az Iwanami egy igazi sikertörténete lett. Manapság egy hasonló kötet megjelenésének visszhangja szinte jelentéktelen.
Sokan felháborodhatnak a modern kor kiüresedésén, de azt azért hozzátenném, hogy a minőségi szépirodalom és tudomány sohasem a tömegek számára készült, azok a korok, amikor fel-fel lángolt az általános érdeklődés a tudás iránt inkább kivételesnek mondhatóak. Az Iwanami kezdetben egy ilyen korszakon profitált, de most már világos, hogy ez nem tartható fenn örökké.
Bízom benne, hogy a jövőben a könyvkiadást nem csak a fogyasztói igény határozza majd meg, és továbbra is elérhetőek lesznek az igazán minőségi munkák.
Képek forrása:
- Ábra: https://www.kosho.or.jp/products/detail.php?product_id=95072986
A többi kép saját.
