Sorozatunk második részében is a japán császári család „mulatságai”-ról lesz szó, ezúttal – a halászat után – a vadászatról, amelynek egy nagyon sajátos, egyben sportos formáját szeretném bemutatni. Míg azonban a kormorán halászat ma már a közember, a turista számára is elérhető (megfelelő díj fizetése ellenében), a vadászatnak ezt a speciális változatát legfeljebb a kiválasztott kevesek, így a nagykövetek próbálhatják ki.
A nyári halászat után a japán császári udvartartás, a Kunaicsó ősszel is vendégül látja egy kis kirándulásra a Tokióba akkreditált nagyköveteket. Ennek helyszíne az egyik császári farm, ahol egy 12 ezer négyzetméteres tavon minden ősszel nagy tömegben gyűlnek össze a vándormadarak, mindenekelőtt a vadkacsák.
A diplomatáknak itt – a jó levegőn tett kiránduláson és a program végén felszolgált ízletes ebéden túl – alkalmuk nyílik megismerkedni a természethez millió szállal kötődő japán hagyományok egy sajátos szeletével.
A sógunok (a 19. század közepéig a császár nevében a tényleges hatalmat birtokló tényleges uralkodók) és a hozzájuk közelálló nemesurak szórakozása volt a kacsavadászat egy sajátos formája. A vízről felröppenő madarakat a lepkefogó hálókra emlékeztető nagy hálókkal fogták meg.
A Meidzsi korszaktól (19.század második fele), a sógunátus megszűnésével együtt ezt a hagyományt a császár, illetve a császári udvartartás vitte tovább. A „vadászat” is állatbaráttá vált: a madarakat befogják, megvizsgálják, regisztrálják és meggyűrűzik, majd szabadon engedik őket.
No de hiába próbálnánk a Balaton partján hálóval hadonászni, aligha akadna olyan buta vadkacsa, amelyik éppen a hálónak repülne neki. Hogyan tudják a vadmadarakat befogni a japánok?
A nagy tóról – egy idomított kacsa segítségével – egy keskeny csatornába csalják a vadkacsákat. A csatorna két partján rejtőznek, földre fektetett hálókkal a „vadászok”. A vadászat vezetőjének jelére felpattannak és az ijedten felrepülő madarakat igyekeznek a hálóikkal megfogni. A madarak nagy tömege, s a rájuk leső hálók sűrűsége végül gazdag zsákmányhoz juttatja a „vadászokat”. (Ki-ki, önbevallásos alapon számolja a zsákmányolt kacsákat, s a vadászok csapatában amolyan verseny alakul ki: ki fog többet?)
A légifelvételen jól látszanak (nagy T betű alakjában) ezek a keskeny csatornák, amelyekből vagy két tucatnyi veszi körül a tavat.
A vadászat után több fogásos, kitűnő ebéd következik, mialatt a Kunaicsó szakemberei megvizsgálják a madarakat, majd a résztvevők a vendégház előtti gyepen összegyűlve kiröptetik, szabadon engedik a vadkacsákat.
A vadászaton – ha a császári pár nem is, de – a császári család több tagja is részt szokott venni. Az egyébként rendkívül formalizált, szabályozott körülmények között zajló császári rendezvényekhez képest itt lazán kikapcsolódhatnak, s élvezhetik a nemzetközi társaságot.
A Nyíhamában lévő tó arról is híres, hogy trónörökösként a mostani császár, Naruhito itt kérte meg Ovada Maszako, a mostani Maszako császárné kezét.
A sportos szellemű nagykövetek persze a vadászatot követően lelkesen vetették össze eredményeiket a többiekével: ki, hány kacsát fogott. Ötöt, nyolcat, hetet – hangzottak el büszkén az eredmények. Az egyik – nem igazán sportos nagykövet – viszont megnevettetett mindenkit: „Egynél abbahagytam a számolást!”