Már Japánnal történő első ismerkedésem során megragadott az, ahogy a japánok a sok évszázados hagyományokra épülő kézművességhez viszonyulnak. Ezt egyértelműen a „hagyományos iparművészet” (dentó kógei) kategóriájába sorolják, s ennek megfelelő presztízse is, de a vevők elvárása is a termékek színvonalával, minőségével kapcsolatosan.
Míg nálunk legfeljebb „a népművészet mestere” címet kaphatják a hagyományos kézművesség folytatói, Japánban az „élő nemzeti kincs” címet viselhetik a kerámia, a lakk, a szövés, a fémművesség, a babakészítés, a bambusz-faragás legkiválóbbjai. Az ő munkáik a kitüntető címet nem birtokló kollégáikéhoz képest sokszoros áron is könnyen találnak gazdára.
Egy-egy míves tárgyat generációkon keresztül örökítenek és gondosan őriznek egy-egy családban, s piacuk sem csökken érdemben a modernizáció ellenére sem. Jól díszíti egy-egy ilyen tárgy a legmodernebb lakásbelsőt is.
Míg nálunk a népviselet, vagy a díszmagyar ma már jórészt csak színpadi kellék, a kimonót a mai napig viselik a japánok, legalábbis kiemelten fontos családi ünnepeken, például esküvőn, temetésen, újévkor, de a tea-szertartásokra vagy az ikebana bemutatókra is kimonót öltenek az ott szereplők, de gyakran a vendégként résztvevők is. A japán hölgyek – így külföldön a japán hölgy diplomaták vagy a feleségek is – gyakran az estélyi vagy kisestélyi helyett is kimonót vesznek.
Tokióban ma már nem lehet úton-útfélen kimonót vásárolni, de vannak a hagyományok őrzéséről híres negyedek, ahol bizony szépen sorjáznak a kimonókat áruló üzletek. Ilyen a „Babanegyed”, azaz Ningjócsó is.
Az árak persze borsosak, hiszen kézzel, drága anyagból szőtt, több generáción keresztül használható (és használt) ruhákról van szó.
A képen látható 120 ezer jenes, azaz kb. 315 ezer jenes ár (s ebben még az obi, az öv ára és egyéb tartozékok nincsenek benne) még az igencsak mérsékelt kategóriába tartozik. Nem meghökkentő a milliós árcédula sem (jenben).
Persze, vannak ennél könnyebben, akár szuvenírként is vásárolható tárgyak. A környék cipőboltjaiban a hagyományos japán papucsok (részletesebben ld. a Mekkora távolságból tudsz beleugorni a cipődbe? c. blogbejegyzést) is természetesen módon megtalálhatók.
De Japánban a hagyományos kézművesség kategóriájába tartozik az esernyőkészítés is.
Az ilyen papírból és bambuszból készült remekművek készítésén edződött japánok a modern ernyők készítésében is verhetetlenek. Amikor elered az eső (s ez Japánban mindennapos), szinte minden második bolt bejáratánál megjelenik egy kis állványon a bolt ernyőkínálata, nagyobbrészt olcsó műanyagból készült, filléres, gyakorlatilag eldobhatóként kezelt, de ettől még meglehetősen tartós és az eső ellen jól védő darabok. De a szakboltok is megélnek...
S bár még sorolhatnám a kézműves ágakat, s Babanegyedben készített fotóim is, meg olvasóim türelme is véges, így már csak a kerámia-porcelán készítést említem meg.
Európában jobbára – a képen látható ningjócsói kirakatban is szereplő – porcelánok, főleg az aritai és kutani kemencék termékei ismertek.
Hozzám azonban sokkal közelebb állnak a „népiesebb” kerámiák, az alacsonyabb hőfokon égetett, sokszor a végső megjelenést az égetés során jelentkező „véletlen”-re bízó alkotások.
Ezekről egyszer talán majd külön írok egy bejegyzést...
