Tavaly nyáron beleszerettem Provence-ba és ahogy akkor beszámoltam róla, felfedeztem a japánok nyomait is a Riviérán: láttam a Grace Kelly emlékére épült monacói japánkertet, Saint Tropez-ban olvastam az ott partraszálló 17. századi japán diplomáciai misszióról, Marseille-ben a néhai francia miniszterelnök, Jacques Chirac Japán iránti rajongásáról és a francia-japán kapcsolatok történetéről, miközben a kabócazene Japánt idézte fel számomra Dél-Franciaországban. Az idén ismét Provence felfedezésével töltöttem a vakációt és további japános élményekre is szert tettem. Ellátogattam a Villa Ephrussi de Rotschild japánkertjébe a Nizza melletti Saint-Jean-Cap-Ferrat félszigeten, de nem csak a kert, hanem maga a villa, Béatrice de Rotschild (1864-1934) műtárgygyűjteménye és a táj szépsége is lenyűgöztek.
Azonban a Musée des Arts Asiatiques-ban - a nizzai ázsiai múzeumban – tett látogatásom hatott rám a leginkább. A tengerpart mentén haladó híres, 7 km-es sétány, a Promenade des Anglais egyik végén, a közvetlenül a tengerparton található nizzai repülőtérrel szemközti épület önmagában is különleges. A Pritzker-díjas japán építész, Kenzo Tange (1913-2005) tervezte, aki a hiroshimai Béke Emlékparkot és Múzeumot is megálmodta. Tange állítólag egy ékszerhez hasonlította a Musée des Arts Asiatiques épületét, amely fehéren ragyog a Földközi-tenger kékjében. Aki repülővel érkezik Nizzába, az a tenger felől jön és landolás közben minden bizonnyal láthatja a japán építész számára úszó hattyút is, számomra pedig felülnézetből inkább teknősbékát idéző épületet a pálmafák között.
Alpes-Maritimes megye azzal bízta meg a neves japán építészt, hogy egy olyan épületet tervezzen Nizzában, amely múzeumként és egyben az ázsiai művészetek és a nyugati kultúra találkozóhelyeként is funkcionálhat. Az 1998-ban megnyílt múzeum egy gyönyörű növényzettel körülvett tóra épült a Phoenix Parkban és látványa azt az érzést kelti, hogy a szabályos geometriai formákból – a japán hagyományok szerint a földet szimbolizáló négyszögből és az eget jelképező körből – és átlátszó falakból álló épület a vízen lebeg. A fehér márvány falburkolatok stabilnak és erősnek mutatják, az üvegpanelek pedig könnyűnek. Kenzo Tange a Jin és a Jang ellentétét igyekezett formába önteni. Az egyszerre hagyományos és modern dizájn, valamint a spirituális szimbólumok a múzeum épületét is műalkotássá teszik.
A földszinten négy meghatározó „kocka” található és mindegyik egy-egy kiállító helyiség: Kína, India, Japán és Délkelet-Ázsia műalkotásainak bemutatására. Olyan műtárgyakat válogattak össze, amelyeket általában külön-külön szoktak bemutatni a történelmi, az etnográfiai, az iparművészeti és a kortárs művészeti múzeumok. Így fért meg egymás mellett a faragott és igazi bivalyszarvakkal díszített indonéz vízibivaly-szarkofág, egy tibeti kolostorból származó aranyozott szarvaspár, több-százéves használati tárgyak, az indiai istenség, Vishnu szobra és Buddha különféle másai, valamint a taoista filozófia fontos szimbóluma, a halhatatlan főnix vékony bronzlemezből kalapált mása. Az első emeleti körteremben, melynek tetején egy üvegpiramis található, buddhista szobrokat és a távol-keleti filozófia által ihletett kortárs festményeket állítanak ki. Ez a szint azt is szimbolizálja, hogy a buddhista tanok minden ázsiai országban elterjedtek és ezen a hitvilágon keresztül egység van az ázsiai népek között.
A múzeum alagsorában került megrendezésre az Yves Saint Laurent ázsiai álmairól szóló időszakos kiállítás, amely a világhírű francia divattervező harmincöt India, Kína és Japán által ihletett ruhakölteményét mutatta be. A tárlaton a luxusanyagokból készült, finoman és aprólékosan díszített kabátok, nadrágok, szoknyák és kalapok mellett Yves Saint Laurent által készített vázlatokat, ékszereket és régi fényképeket is meg lehetett nézni. Ahogy a divattervező életét bemutató dokumentumfilmből megtudtam, Yves Saint Laurent a legtöbb ázsiai országot nem kereste fel, hanem könyveket olvasott és képeket nézegetett róluk, majd a képzeletét használta az alkotási folyamat során. Japánban azonban többször is járt és élettársával, a gyáriparos Pierre Bergével együtt jelentős gyűjteményre tettek szert dísztárgyakból és könyvekből. A japáni utazások mellett ezek is folyamatos inspirációval szolgáltak Yves Saint Laurent alkotómunkájához, álomszerű vízióihoz. A divattervező – minden ország esetében – törekedett a hagyományok, helyi szokások megismerésére, tanulmányozta a folklórt, de igyekezett kerülni a kliséket.
Yves Saint Laurent 1963-ban járt először a távol-keleti szigetországban, hogy bemutassa a róla elnevezett divatház tavaszi-nyári kollekcióját és üzletet kössön a Seibu áruházlánccal. Felkereste Kiotót és Narát, és teljesen elbűvölte őt Japán egyszerre ősi és modern világa, a cseresznyevirágzás, a kabuki színház és a gésák csillogó kimonói. Ezeket az élményeket is beépítette alkotásaiba. Az 1970-es őszi-téli kollekció estélyi ruháin melyeken megjelentek a cseresznye- és szilvavirágok, ágak motívumai, az egyszerű formák és a visszafogott japán színvilág. Yves Saint Laurent 1994-es őszi-téli kollekciója pedig már a kimonó újraértelmezésére fókuszált: a divattervező elegáns szaténkabátokat alkotott, amelyeket egy esélyi ruhára lehet rávenni. Készített rövid és hosszú verziót is belőlük, a hagyományos obi övet hímzett, gyöngyökkel kirakott paszomány jelenítette meg.
A legnagyobb vihart azonban az 1977-ben, a Kína által ihletett őszi-téli kollekciójához kapcsolódva piacra dobott parfümje, az „Opium” kavarta. Az Yves Saint Laurent ázsiai élményeit szimbolizáló új illat kábítószerre utaló neve okozott felháborodást, de egyben remek reklámot is jelentett. A japán lakkozott dísztárgyra emlékeztető csomagolású parfüm az egyik legnépszerűbb termékké vált és immár évtizedek elteltével, jelenleg is az.
Források:
https://maa.departement06.fr
https://museeyslparis.com/en/stories/le-japon-dyves-saint-laurent
https://museeyslparis.com/en/biography/opium
