A japán könyvek témáját feldolgozó sorozatom utolsó állomására érkeztünk. Ebben az írásomban a régi antikvár könyvek érdekességeivel és az ezekhez kapcsolódó egyedi kultúrával fogok foglalkozni. Ez első hangzásra talán nem egy izgalmas téma, de irodalomkedvelők és gyűjtői hajlamokkal megáldottak számára minden bizonnyal ez a könyvpiac legérdekesebb része.
A hivatalos definíció szerint minden olyan könyv, ami már legalább gazdát cserélt – azaz használt – antikvárnak minősül. Így tehát egy pár hete kiadott mű is ebbe a kategóriába eshet, ha azt valaki egyszer megvette újonnan, majd eladta egy antikváriumnak. Ezek igazából tartalom szintjén semmiben sem különböznek az éppen a könyvesboltokban kapható művektől, csak talán többé-kevésbé viselik előző használójuk keze nyomát.
Azonban én most különösen azokról a régi könyvekről írok, amelyeket már nem lehet újként megvenni, és már csak kizárólag antikváriumokban árulják őket, és valamilyen – akár minimális - gyűjtői értékkel rendelkeznek. Mondhatni azok a könyvek, amelyek tartalmi szempontból már pusztán azért is érdekesek, mert régiek. (tovább…)
Nemrégiben úgy döntöttem, hogy megvalósítom egyik tinikori álmomat, megtanulok végre motorozni. El is kezdtem az A kategóriás jogosítvány tanfolyamot Budapest egyik neves motorosképző iskolájában, ahol meglepődve tapasztaltam, hogy komoly japán kapcsolatokkal is rendelkeznek.
Ez hozta az ötletet, hogy mai cikkemben kicsit a japán motorozás történetéről fogok írni. Mikor jelentek meg az első motorok a szigetországban, mikor készültek el az első hazai kétkerekűek, ki tekinthető a japán motorok atyjának? Ezekre a kérdésekre kaphatnak ma válaszokat kedves olvasóink.
Ha valahová utazni készülünk, az indulás előtt mindig szoktam készíteni egy kis ebédet az útra, mert gyermekem és férjem étvágya kiszámíthatatlan, bárhol, bármikor tudnak enni. Az utazásra általában Onigirit (rizsgombóc) és Karaagét (rántott csirke) szoktam csinálni, mert könnyen és gyorsan elkészíthető és szállítható.
Az Onigiri készítéséhez a Marumiyás Onigiri keveréket szoktam használni. A frissen és puhán elkészült, nagyon forró japán rizshez hozzákeverem a lent látható egyik tasak tartalmát. Ezután sós-vizes kezemmel golyó alakúra formázom a még forró rizst.
Viszont vigyázat! A frissen készült rizs tényleg nagyon forró, azért érdemes hideg vizes (és sós) kézzel készíteni az Onigirit, nehogy megégjen a kéz. (tovább…)
Mindenki szereteti a finom és különleges ételeket. Japánról általában a sushi-ra asszociálunk, azonban steakek terén is kiemelkedő helyen van. A wagyu és a Kobe steak világhírű húsok.
A kenyér a Meiji korszakban Angliából került Japánba, ekkor még leginkább az ott élő külföldiek számára gyártották. Az 1918-as rizslázadás alatt a drága rizs helyett egyre többen voltak kénytelenek az olcsóbb kenyeret választani reggelire. A háború után, a megszálló amerikai csapatok igényeit kielégítendő, szögletes és előre szeletelt (8 szeletre) kenyeret kezdtek árulni. Az ezt követő években fokozatosan a japán emberek ízléséhez alakították a kenyér textúráját. A japán „kenyér” (shoku pan), kalácshoz hasonló, puha, ruganyos, foszlós, édeskés és finom. Leginkább a francia pain de mie-re, vagyis az édeskés toast kenyérre hasonlít.
Ma már a kenyér Japánban is alapélelmiszernek számít, a legtöbb élelmiszerboltban, éjjel-nappaliban kapható a 6 vagy 8 szeletre vágott kenyér. A 6 szeletes kenyér ára általában 80-150 (kb. 200-400 forint) jen között mozog. (tovább…)
Meglehetősen ismert a japánokkal kapcsolatban, hogy szeretnek ajándékozni, s a tapasztaltabbak azt is tudják, milyen gondosan, szépen csomagolnak. A mi karácsonyra, húsvétra, név- és születésnapokra koncentráló ajándékozási szokásainkkal szemben Japánban hagyományosan évente kétszer: július közepén és az év végén ajándékoznak. Az év végi ajándékozás (o-szeibó) már erősen összemosódik az átvett karácsonyi ajándékozási szokással, a nyár közepi, az o-csúgen azonban sajátos, eredeti japán tradíció.
Mély, vallási gyökerei vannak. A régi, holdnaptár szerinti július 15-e a taoizmus szent napja, egyben pedig a buddhista hit ünnepe, az o-bon (ld. bővebben: https://sudy.co.hu/tancolni-vegkimerulesig-utcabal-japan-modra/) kezdőnapja ugyancsak a holdnaptár szerint. Gyorsan érdemes hozzátenni: Japánban a legtöbb ember tudatában a vallások összemosódnak, így a buddhisták egy kicsit taoisták és nem is kicsit sintóisták is. Visszatérve az ünnepre: o-bon idején a család halottaira, az ősökre emlékeznek, s nekik szokás – szimbolikusan, a házi oltárra téve – ajándékozni. Ez terjedt ki fokozatosan a közeli rokonokra, kedves szomszédokra, majd az üzleti életben is mindazokra, akikkel szemben hálát érzünk. Jellemző kategóriák, akiknek illik küldeni: az orvosunk, a gyerekeink tanárai, de fontos küldeni a házasság-közvetítőnek (nakódo) is. (A mai napig a házasságok, különösen vidéken, gyakran közvetítő útján jönnek létre.) (tovább…)
Tsuyu (cuju). Már a szónak is kicsit kellemetlen hangzása van – bár ez ízlés kérdése. Ami viszont egészen biztosan senkinek sem tetszik, az az, amit a szó takar. A nyári esős évszakot Japánban.
Életem leghosszabb tartózkodása 3 hét volt Japánban, és két hét szikrázó napsütés és hőség után (amit részben a Kansai, részben a Kanto régióban volt alkalmam tapasztalni) július elején egyik nap a tokiói Chuo Egyetem tanári-kutatói campusának erkélyéről kinézve azt találtam, hogy kissé mintha hűvösebb lenne, ráadásul teljesen borult az ég és reménytelenül szitált, majd néha erősebben esett az eső. Folyamatosan. Szerencsére tudtam, hogy egy hét múlva indulok haza, ráadásul addig szinte ki sem fogok mozdulni az egyetem könyvtárából. Még egyszer voltam hasonló időszakban Tokióban, de ilyen erős tsuyut nem tapasztaltam, sőt igazából szikrázóan sütött a nap… (tovább…)
Interkulturális tréningjeink során fontos téma az, hogy míg a nyugati emberekre az individualizmus jellemző, addig a japánoknál a legkisebb társadalmi egység nem az egyén, hanem a csoport. Ezért az egyén saját érzései és érdekei háttérbe szorulnak, hiszen minden helyzetben az számít, hogy milyen viselkedést vár el az egyéntől a családja, a munkahelye vagy éppen a hobbiklub, amelynek tagja. El szoktuk mondani, hogy a japánok születésüktől fogva arra vannak bátorítva, hogy ne lógjanak ki a sorból, legyenek együttműködők és szolidárisak azokkal, akik közel állnak hozzájuk vagy akikkel azonos csoportba tartoznak. Így hát a japánok társadalmi kapcsolatait egy életen át ez a kölcsönös kötődés és függőség határozza meg. Amikor ennek okait vizsgáljuk, előjönnek a földműves és a rizstermesztő társadalmak közti különbségek, az egy Dunántúlnyi területen összezsúfolódott 130 millió japán ember sikeres együttélésének titka és az érzelmek nyílt kifejezésének tilalma – különösen, ha negatívakról van szó. Most azt az érzelmet szeretném bemutatni, amely a fenti tények mögött húzódik és egyfajta kenőolajként lehetővé teszi a japán társadalom ilyenfajta működését. (tovább…)
Esős évszak van Japánban, de ez számomra mindig egy várakozásokkal és szépségekkel teli időszakot is jelent. Az egyik legnagyobb szépsége az időszaknak, hogy Japánban akármerre indul az ember, gyönyörű hortenziabokrokba botlik.
A hortenzia szó angol megfelelője (hydrangea) egy görög eredetű szó, ami a víz és az edény szavakból tevődik össze. A japán megfelelője ajisai (ejtsd: adzsiszai, 紫陽花), ha a három írásjegyet külön szedjük, akkor a lila-nap-virág jelentéseket találhatjuk meg benne. Egyébként hortenziaként (hortensia) ismerik még több nyugati országban is, ami egy női névre (Hortanse) eredeztető vissza, melyről a 18. században francia biológusok a növényt elnevezték, amikor Mauritiuson jártak.
A görög nevéhez hűen nagyon szereti a vizet, nem csoda, hogy Japánban is az esős évszakban pompázik. A japán neve is árulkodó, mert a lila az egyik leggyakoribb szín a hortenziák között, de azon kívül is sok színárnyalatban megtalálhatjuk, álljon itt néhány saját fotó a kedvencekről: