Sok éve, hogy e címen került egy könyv a kezembe (Peter N. Dale: The Myth of Japanese Uniqueness, 1986), és igazából később sem olvastam hasonló megközelítésben Japánról. A kérdőjelet én tettem hozzá, mivel engem egyrészt pont az ország egyedisége érintett meg elsőre, ugyanakkor egy idő után világossá számomra, hogy az egyediség nem önmagában a „japános” dolgokból fakad, hanem az ősi, tradicionális japán és a külföldi eredetű, ultramodern jellegzetességek keveredéséből. Sőt úgy éreztem, hogy számos ponton a szigetország mégsem olyan különleges, és általánosítva már-már tévedés lenne azt mondani Japánra, hogy egyedi. Annak ellenére, hogy kétségtelenül sok egyedi termék és megoldás létezik Japánban.

A japán kultúra, társadalom egyediként való beállítását sokan a nihonjinron-ra vezetik vissza. E kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy a „japán emberek elmélete”, és alaptézisei szerint a japánok nyelvi, szociológiai, filozófiai okokból egyediek minden más néphez képest. Kifejlett állapotában nem japán, hanem egy amerikai szerző könyvéhez kötik ezt a megközelítést. Ő Ruth Benedict (amerikai antropológus és néprajzkutató, 1887-1948), akinek Chrysanthemum and the Sword (Krizantém és kard, magyarul először Mori Szadahiko értelmezésével együtt 2006-ban kiadott) című könyve 1946-ban látott napvilágot angolul. A könyv megírását eredetileg az amerikai hadsereg számára rendelték meg 1944-ben, hogy előre jelezzék a japánok reakcióját, viselkedését a 2. világháborúban. Ennél mélyebb mű született, amely a japán emberek és a társadalom működését a kölcsönös függőség, a kötelezettségek, a hierarchikus viszonyok és a szégyen fogalmai köré csoportosította. Bár a könyv külföldieknek szól, később közel két és félmillió példányt adtak el belőle Japánban. A könyv – a megrendelők eredeti célját meghaladó – átfogó megközelítése, és későbbi szerzők általi (át)értelmezései révén új identitást és büszkeséget adott sok japán számára a 2. világháború után. Érdekes Burgess gondolata is, hogy a japánok ilyen markáns leírása egyfajta önbeteljesítő hatással is bírt, a könyv új igazodási pontot jelentett sok japán számára. A 80-as évektől pedig maga a japán állam aktivizálódott annak érdekében, hogy minél több külföldi is elolvassa a könyvet, szívesen terjesztették ingyen. A könyv Kínában is bestseller lett 2005-ben, épp akkor, amikor a kínai-japán kapcsolatok fagyossá váltak.

Dale szerint a japán egyediség mítoszának kiépítése egészen a 19. századig nyúlik vissza. Szerepet játszik benne a nyugati pszichoanalízis japán (hibás) átértelmezése majd kifejezett elvetése, a japán nyelv szerepének, egyediségének középpontba állítása, az ősi japán hagyományokra való hivatkozás és számos egyéb tényező is. Benedict a művében még óvatosan bánik az etnocentrikus megközelítésekkel, legyen az japán vagy „nyugati”, ugyanakkor a részben rá hivatkozó szerzők sokszor tudatosan elvetik a „nyugati” tudományos módszertant (miközben nyilván több módszertan is van „nyugaton”), és abból indulnak ki, hogy a „japánságot” csak japáni szociológiai, pszichológiai módszertannal lehet vizsgálni. Ez azért furcsa, mert ha más irányú a kutatásuk, akkor mégis használnak nyugati módszertanokat. A külső perspektíva elvetése könnyen vezet a dolgoknak pusztán önmagukkal való megmagyarázásához, más jelenségekkel vagy kultúrákkal való összehasonlítás mellőzéséhez, s mindez felületesen egyediséget mutathat - a valós okok vagy háttér feltárása nélkül. Végső soron valós magyarázat helyett megmagyarázhatatlannak nevezünk jelenségeket, amelyek így már könnyebben minősíthetők egyedinek. Dale szerint a japánok társas viselkedésére a nihonjinron által kreált és mára már vitathatatlannak kezelt amae (a másik elkényeztetése, függőség a másiktól) szó megszületése is abból fakadt, hogy nem törekedtek arra, hogy a pszichoanalízisben már ismert jelenségeket valóban beazonosítsák.

A japán egyediség koncepciók kevésbé szigorú kritikusai szerint a ’nemzeti karakter’ (közös kultúra, közös értékek és jellemvonások) meghatározása nélkül maga a modern nemzetállam sem tudna létezni. Ezek rögzítése és más szempontok elhallgatása azonban azzal jár, hogy egy változatlan, egységes, harmonikus képet ad a japán társadalomról, ami nem tükrözheti a változó valóságot. A hagyomány(ok) hangsúlyozása nyilván nem mindig megalapozatlan, hiszen a hagyomány magán az emberi viselkedésen keresztül valóban fennmarad, ugyanakkor egy részük valójában utólagos kitaláció. Az egységes ’nemzeti karakter’ hangsúlyozása a gyors gazdasági növekedés (1955-73) és az ezzel járó gyors változások idején egységet próbált teremteni a társadalom különböző rétegei között, tehát a politikai stabilitás igényét is szolgálta. Ezen túl a 80-as évektől Japán felgyorsuló globalizálódása közepette nyújtott egy könnyen érthető narratívát az önálló identitáshoz. A japán homogenitás hangsúlyozásával párhuzamosan a viszonyítási pont, a „nyugat” is egységesnek van tételezve, ami nyilván megint csak erősen vitatható. A homogén mi és a homogén ők fekete-fehér gondolkodását a kultúrák közötti harc témájának reneszánsza, a terrorizmus talán még tovább erősítette. Murayama-Cain szerint így sem egységes a közvélemény Japánban, ha az egységességről van szó. 1998-as kutatások szerint a japánok 38%-a tartja csak homogénnek a japán népet, és 50%-a gondolja, hogy a „japán vér” alapvetően meghatározza a japán kultúrát. Ugyanakkor a frissebb globális tendenciák: a sokfajta eltérő identitás teremtése és önmagában való értékként való beállítása, a puszta különbözőség felmagasztalása – mindez az egyediségre alapuló koncepciók kialakulásának újabb lendületet biztosít. Az egyediség ígérete a fogyasztói társadalom egyik alapvetése is, így a mindennapjainknak is kényelmes, de sokszor hamis keretezést és magyarázatokat ad. Paradox módon azonban éppen a fogyasztói társadalom számolhatja fel a japán egyediséget, legyen az inkább valóság vagy inkább mítosz, hiszen végső soron globális életmódot, szokásokat, módszereket, értékeket visz be mélyebben a japán társadalomba.

 

A fotók forrásai:

https://www.timeout.com/tokyo/restaurants/starbucks-coffee-kawagoe-kanetsuki-dori

https://www.tsunagujapan.com/6-unique-japanese-style-starbucks/

A hivatkozott szerzők művei:

Peter N. Dale: The Myth of Japanese Uniqueness (London and Sydney: Croom Helm and Nissan Institute for Japanese Studies, 1986)

Ruth Benedict - Mori Szadahiko: KRIZANTÉM ÉS KARD - A japán kultúra újrafelfedezése (Nyitott Könyvműhely Budapest, 2006 https://terebess.hu/keletkultinfo/kriz.pdf )

Chris Burgess: The 'Illusion' of Homogeneous Japan and National Character: Discourse as a Tool to Transcend the 'Myth' vs. 'Reality', Binary　(The Asia-Pacific Journal, Japan Focus Volume 8  Issue 9 Number 1 , March 01, 2010) https://apjjf.org/-Chris-Burgess/3310/article.html