A megértés rögös útja

Napjainkban egyre többeknek adatik meg a lehetőség, hogy átlépjék kis hazánk határait, s megtapasztalják egy másik ország vagy akár kontinens hangulatát, kultúráját, tradícióit, népének szokásait. Mindenki merőben más tapasztalatokra tesz szert és egészen máshogy értelmezi azokat. Van, hogy nem olyan nagy a különbség, így minden egyesre van idő ráeszmélni, de vannak olyan esetek is, amikor már annyira sok az eltérés, hogy szinte késztetést érez az ember arra, hogy végre valami egyezést, vagy akárcsak hasonlóságot fedezzen fel. S ha ez sem igazán sikerül, akkor jön a felismerés: „Egészében, s alapjaiban kell megismernem, majd megértenem mindazt, ami körülvesz!”

Indíthatnék akár egy mélyenszántó gondolattal a japán kultúra valamely gyöngyszeméről, de minthogy ez az első alkalom, hogy írhatok a blogba, az elején szeretném kezdeni. Olyan érdekességek listaszerű felsorolásával, képszerű felvillantásával, melyekkel Japánba látogatva bármelyikünk szembesülhet, ugyanakkor megfelelő értelmezésük csupán az európai kultúrkörnyezet ismeretére alapozva nem lehetséges. A későbbiekben ezen példákon keresztül szeretnék segítséget nyújtani a japán emberek és kultúra könnyebb megértéséhez.

A japán emberekre hagyományosan jellemző csoportszellem megmutatkozik az élet minden területén, ráadásul minden életszakaszban. Meghatározza a viselkedési-, kommunikációs formákat, akárcsak az egyén, vagy inkább a csoport motiválásának módját.

Kisiskolás kortól meghatározó jelentőségű a csoportszellem kialakítása, fejlesztése. Ezért van az, hogy hagyományosan már óvodás kortól egyenruhában járnak a japán emberek, mely egyenruhák óvodánként, iskolánként, vállalatonként változnak, s egyes részei az intézményen belüli csoportok, mint évfolyamok, részlegek azonosítását szolgálják.

Az egyenruha kiterjedhet a lábbelitől, a zoknin át egészen az esőkabátig akár. Az intézmény jellege, feladata függvényében újabb elemekkel bővülhet az uniformis, mint például a benti papuccsal, mely lehet például egy végzős középiskolai tisztán fiú osztály esetében rózsaszín is akár.

Szintén fontos, hogy az uniformis egyes részeitől azonban néha meg kell válni. Nem mindegy, hogy hol és mennyi időre. Ismét a papuccsal példálózom, mivel ennek kezelése nem is annyira triviális Japánban. A toaletekben ugyanis például váltó papucs használata kötelező, melynek visszaváltását elfelejteni nem kis illetlenség, ráadásul mindenki számára rendkívül szembetűnő mulasztás is egyben. Tatamis szobába lépve is meg kell válni a szeretett lábbelitől, s bizony érdemes tudni, hogy hova, milyen irányba fordítva tehető le anélkül, hogy azzal kész galibát okoznánk mások számára. Az egyenruhán mindig található névtábla is, mely nem csak a nevet tartalmazhatja, hanem az adott személy közösségen belüli azonosítására szolgáló számot is. Ebben nem is lenne furcsaság persze, abban azonban már annál inkább, hogy ez a szám a családnévvel akár teljesen egyenértékűen, vagy annak kiegészítéseként (a keresztnév totális eliminálása mellett) használható.

Az individualitást szorítja vissza és a közösségi szellemet erősíti többek között már iskolás korban a tanulmányi eredmények közzététele is. Azok ugyanis Japánban nem publikusak, legalább is az európai gondolkodásmód szerint nem azok. A dolgozatok végtelenül titokzatos és diszkrét kiosztása után ugyanis a diákok mindössze annyit tudnak (saját eredményünkön kívül), hogy százalékban kifejezve mennyi az osztályátlag, a legalacsonyabb illetve a legmagasabb érték. Látszólag tehát egy dicséretet és dorgálást nélkülöző értékelési rendszer működik, melyben minden diáknak magát kell megtanulnia pozicionálni, motiválni a fenti tényadatok ismeretében. Ez a rendszer aztán csak keményebb a munkavállalók esetében, hiszen ott a motiválásra leginkább az jellemző, hogy ha nincs szidalmazás, elmarasztalás, akkor az már maga a dicséret. A csoportból való kilógástól, a kirekesztettségtől, a megszégyenüléstől való félelem is egyfajta „motivációs eszköz” Japánban.

A japán gondolkodásmód, kommunikációs formák megértéséhez elengedhetetlen, hogy értsük a csoportok működését, azonban ehhez számos dolgot kell ismerni. Többek között a csoportok közti viszonyok-, illetve a csoporthoz tartozás megnyilvánulási formáit. Adott helyzetben számos dolog van, ami részleteket árulhat el az alá-fölérendelt viszonyról: ilyen lehet a használt rétegnyelv, a meghajlás mélysége, annak időbeli hossza, a testtartás, de még a tárgyalóasztalnál elfoglalt hely is sok információt hordoz.

Sokak számára talán meglepő módon, egy vacsorával egybekötött körasztalos terítésű, színpadi eseményekben is bővelkedő rendezvényen például a színpad előtti asztal, színpadnak hátat fordító (azonban a teljes vendégseregre rálátást biztosító) hely a legmagasabb rangú személy helye. S azon sem kell csodálkozni, ha egy iskolai rendezvény alkalmával a diákok a beszélővel szemben kifejezendő „rangbeli” különbség megnyilvánulásaként akár fél órán át türelmesen guggolva hallgatják a beszédet (míg egy másik felszólalás már lehet hogy állást, vagy épp földön ülést követel majd tőlük).

Földrajzi adottságok, történelem, hagyományok, szokásjogok, etikett, nyelv... A japán kultúrával történt találkozásom alkalmával megpróbáltam a japán emberek viselkedését, gondolkodásmódját, életvitelét a saját életemből vett itthoni, európai kultúrkörnyezetben szerzett tapasztalatok alapján értelmezni, de nem jártam sikerrel. Értetlenség, tanácstalanság, sokszor bosszúság és düh fogott el. Majd kutakodtam, ismeretekre tettem szert, még sokat tapasztaltam és végül egészen más alapokra helyezve egy számomra logikusnak tűnő rendszert alkottam, ebből szeretnék a jövőben szemezgetni. Imádok hozzáépíteni az alapokhoz, lerombolni épületrészeket és átépíteni másokat. Remélem élményeim leírásával mások számára is felcsipegethető morzsákat szórok majd el, mindegy mibe épüljenek is azok be!