Már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy ellátogassak Nagasakiba. Sokáig csak annyit tudtam, hogy a Japán legdélebbi nagy szigetén, Kyushu-n található kikötővárost 1945. augusztus 9-én atombomba támadás érte. Aztán egy japán kollégám ajánlására elolvastam Shusaku Endo Némaság c. regényét a japán kereszténység történetéről, amelynek fő helyszíne Nagasaki és környéke. Itt érték el Japánt először a portugál hajósok és a keresztény hittérítők a 16. században, majd itt zajlott a véres keresztényüldözés, amelynek célja a hívek teljes kiirtása volt. (Erről bővebb beszámolómat itt olvashatjátok>>) Pár évvel később került a kezembe Ryu Murakami 69 című, lendületes és szórakoztató önéletrajzi regénye, amely egy eldugott Nagasaki környéki kisvárosban játszódik. A 17 éves főszereplőket csak a csajok és a rock and roll foglalkoztatják. A háttérben pedig ott a történelem, miszerint az 1960-as évek Japánja erősen nyugati befolyás alatt áll, fiatalság a Marxizmusról vitatkozik, lázad a vietnami háború ellen, Godard filmeket néz, Rolling Stones-t, Beatles-t, Velvet Underground-ot hallgat és több fronton ütközik az idősebb generáció merev konzervativizmusával. Különösen ez a regény hozta meg a kedvem, hogy felkeressem Nagasakit. Látni akartam a tájat, ami Murakamit inspirálta és megnézni a kereszténység fellelhető nyomait.
A shinkansen szuperexpresszről Hakatában (már Kyushu-n) szálltam át a helyi vasútra. A különbség akkora, mint amikor itthon egy railjet vagy IC után felülünk a „Kis pirosra”. De ettől függetlenül is kezdtem úgy érezni, hogy a hatalmas japán metropoliszok után egy teljesen más világba kerülök: fehér embert egyáltalán nem láttam, angol szót nem hallottam, csak japán feliratokat láttam és az utazóközönséget nézve, az emberek öltözete és kisugárzása alapján azt gondoltam, hogy legtöbbjük valószínűleg nem hagyta még el soha Kyushu szigetét. Ezt a gyönyörű zöld hegyvidékes tájat, majd a tengert látva meg is tudtam érteni. Érdekes volt megtapasztalnom egyfajta lassulást. Egy pörgős, izgalmas, munkával töltött héten voltam éppen túl. Jól éreztem magam és örültem a lehetőségnek, hogy 2 napot azzal tölthetek, hogy a metropolisbeli üzleti élet után Japánnak egy másik arcát is felfedezzem, hajtás nélkül, teljesen szabadon. Az Osaka és Hakata közti 600 kilométert a shinkansen leszáguldotta 2,5 óra alatt, nem igen hagyva időt az elmélyedt nézelődésre, viszont a helyi vasúttal 2 órát utaztam kényelmesen végigszemlélődve a 150 kilométeres távot. Nagasakiba érve egyik első dolgom volt megkóstolni a helyi konyha egyik nekem való remekét, a champon-t, ami egy ízletes tésztaleves sok zöldséggel és tengeri herkentyűvel. Utána belevetettem magam a városnézésbe.
Az atomtámadás és áldozatainak emléke abszolút jelen van Nagasakiban és a város hangulatát is meghatározza. Számtalan emlékművet láttam, amik egyfajta szomorúságot árasztanak és a mellettük elhelyezett információs táblákon érzelemdús leírások hirdetik, hogy bár Japánnak most jól megy a sora, de sosem feledkezhet el a Nagasakira ledobott atombomba áldozatairól: kb. 75000 fő meghalt, ugyanennyien megsérültek és 120000 ember vált földönfutóvá, mert megsemmisült az otthonuk.
Bejártam a Béke Parkot, láttam az emlékoszlopot a bomba becsapódásának epicentrumában és felkerestem a múzeumot, amelynek kiállítása bemutatja a 2. világháborús eseményeket és számtalan mementót – használati tárgyak, épületrészek – amiket a Fat Man pusztítása hagyott maga után. A tárlat azzal zárul, hogy felhívják a látogatók figyelmét arra, hogy szerte a világon hány ország rendelkezik atomfegyverrel és kifejezésre juttatják a japán nép elkötelezettségét a nukleáris fegyverek és tesztelésük betiltása iránt. Megnéztem a Shiroyama általános iskolát is, ahol az új mellett ott áll a régi épület, amely magán viseli a bombatámadás nyomait és ahol a gyerekek minden héten fohászkodnak azért, hogy soha többet ne történhessen meg egy ilyen katasztrófa. Ott és akkor úgy éreztem nagy teher lehet olyan környezetben felnőni, ahol a mindennapi életet ennyire áthatja a múlt tragédiája és a (hasonló) jövőtől való félelem.
Nagasaki katolikus templomainak felkeresése vidámabb élmény volt. A korábban látott számtalan shinto szentély és buddhista templom után nyújtottak egyfajta ismerősség érzést, másrészt különös volt őket olyan környezetben látni, ahonnan úgy éreztem teljesen elütnek. Felkerestem a 19. és 20. század fordulóján neoromán stílusban épült Urakami katedrálist, amely akkor Kelet-Ázsia legnagyobb katolikus temploma volt. Az atombomba becsapódása szinte teljesen elpusztította, de 1980-ra eredeti formájában helyreállították miközben az eredeti templom maradványait mementóként megtartották.
Az 1860-as években épült, gótikus jegyeket magán viselő Oura templom Japán nemzeti kincse és várhatóan az UNESCO a világörökség részévé fogja nyilvánítani. Annak a 26 mártírnak a tiszteletére állították, akik kínhalált haltak Nagasakiban a hitük miatt a 16. századi keresztényüldözés idején. Csodával határos módon, az atombomba nem okozott károkat a templom épületében. Egy iskoláscsoporttal együtt jutottam be a belsejébe és megcsodáltam a fából épült oszlopokat és boltíveket.
Felkerestem azt a múzeumot is, amelyet a 26 mártír szentté avatásának 100. évfordulójára hoztak létre 1962-ben azon a helyen, ahol 1597-ben keresztre feszítették őket. Ott a legkülönösebb élményem a buddhista istenségnek álcázott Szűz Mária szobrok és egy hatalmas, fából faragott, keresztre feszített japán ember látványa volt.
A fentieken kívül több más élményt és inspirációt kaptam a Nagasakiban tett látogatásomtól, de erről majd egy következő blogbejegyzésemben fogok beszámolni!
A fotókat én készítettem.
