Egyéves japáni cserediákságom alatt sokszor felötlött bennem, hogy „ez kisebb és szebb, de drágább”. Az idő múlásával mindig máshol volt a hangsúly!
10 éve utaztam ki Japánba, akkor még sok dolog más volt. Nem volt Magyarországon se Skype, se Facebook. A telefonokon nem volt gyors internet, csak WAP volt elérhető, nem tudtak fényképeket készíteni, s főképp nem volt Instagram. Így sajnos egy – a mai gépekhez viszonyítva – nagy és nehéz fényképezőt kellett cipelni. Bármi igazán érdekeset látva, nem tudtam előkapni a mobilom, lefotózni, feltölteni az Instagramra, hogy szüleim és barátaim rögtön lássák amit csinálok. Ilyen szempontból fura manapság „real time” követni a mostani cserediákok összes élményét.
Kicsit elkanyarodtam a témától, azonban szerettem volna szemléltetni a 10 évvel ezelőtti technológiai különbséget.
Az első időkben az árszínvonal volt a meghatározó élmény. Mindent forintra számoltam át és az itthoni árakhoz viszonyítottam, hogy megvegyem-e? Lépten-nyomon különféle automatákkal találkoztam: üdítő, alkohol, dohány. Mindent lehet kapni automatákból. Ezekben minden másfélszer-kétszer annyiba került, mint itthon. Ezt pár hét, hónap alatt megszoktam, s utána már nem is hasonlítottam az itthoni árakhoz. Inkább a kinti termékeket viszonyítottam egymáshoz, azaz mivel járok a legjobban.
Az első meglepődés után jött a második. Nem csak drágábbak a termékek, de sokkal kisebbek is. Ez az első alkalmakkor nagyon meglepett. A lenti kép talán már túlzás, azonban tényleg vannak ilyen mini, cuki (kawaii) falatkák, amikért rajonganak a japánok.
A kis adagok annyira nem is zavartak. Sosem ettem sokat. A japán McDonald's-ban egy-két alkalommal fordultam csak meg. Valami fura volt, de nem tudtam rögtön, hogy mi az. Elsőre nem tudtam mi az, ami nem stimmel. Sokkal később vettem észre, hogy kisebbek a kinti poharak.
A kávét kisebb poharakban árulják Japánban. A bal oldali kép az amerikai Small size, míg a jobb oldali a japán Medium size. Azaz a kis amerikai adag nagyobb, mint a japán közepes adag.
A fenti képen balról jobbra található a japán S, M, L méret. A jobboldali pohár pedig az amerikai, sztenderd L. Meglepő módon nem zavarják a kis méretek a japánokat. Nekik ezek a normálisak, hiszen ezeken a méreteken nőttek fel. Szeretik a kis adagokat, amik kompaktok, könnyen fogyaszthatóak.
A kint töltött évem vége felé közeledvén egyre inkább kezdtem meglátni a termékekben rejlő szépséget. Hihetetlen nagymértékű odafigyeléssel készülnek a legapróbb sütemények is. Itthon ez a fajta kidolgozottság már prémium minőségnek számít. Japánban egyszerűen ez az elvárt szint, amit meg kell ütni. Úgy tartják, hogy a szemükkel is jól kell lakni. Ezért csinálnak minden ételt aranyosra, cukira (kawaii-ra).
A fenti szendvics jól szemlélteti, hogy a kinézet mennyire fontos az ételeknél. A csomagolása is jelzi, hogy igényesen lett elkészítve, csak minőségi alapanyagokat használtak fel. S az itthoni trenddel ellentétben, nem csak a szendvics szélén van vékony sávban a zöldség, hús hanem a teljes szendvicsben. Nem a vevő megvezetése a cél, hanem a kiszolgálása. A boldog vevő úgyis vissza fog még jönni. Érdemes lenne ezen több magyarországi vendéglátóegységnek elgondolkoznia.
A többség otthonról visz magával ebédet, ezt obento-nak hívják. Ebben mindig van rizs, s különböző feltétek. Hihetetlen mértékű kreatívságról és türelemről tesznek tanúbizonyságot az anyukák. Ezek az obento-k kész remekművek. A lányoknak még inkább cukibb ételeket szoktak csinálni. Ebédnél mi is meg-megnéztük, ha valaki különösen érdekes ebédet hozott.
Az év végére a kezdő mondat teljesen átalakult. Jelezvén, hogy az én gondolkozásmódom is változott. Már inkább úgy hangzott, hogy „kicsi is szép, persze –valamennyivel– drágább.”
Érdekes ezen az italon is megfigyelni a díszítést.
A képek forrásai sorrendben:
http://blog.livedoor.jp; https://locari.jp; http://item.rakuten.co.jp; http://meiroom.blog32.fc2.com;
http://firstfood.jp.net
