A több mint 100 éves múltra tekintő különleges üvegben árusított citromos üdítőital, a ramune a nyári japán fesztiválok, “macuri”-k elengedhetetlen tartozéka.
Áprilisi tokiói utamon, legfontosabb üzleti partnerünk elvitt engem és ezen a japán utamon velem tartó nagylányomat egy bűvész bárba (magic bar), amely Tokió Sindzsuku nevű negyedének szórakoztatóipari részében található és egy 15 egységből álló lánc egyik tagja. A hely megközelítése furának tűnhet, de Tokióban felfelé terjeszkednek az épületek, így elég gyakori, hogy az adott szórakozóhelyhez lifttel jutunk fel. Sokszor olyan kicsiny liftbe kell betuszakolnunk magunkat mint Pesten a bérházakban. A liftből kilépve tág folyosó vagy gang nem fogad minket, hanem szinte egyenesen az adott szórakozóhely ajtajánál találjuk magunkat. De talán már olyan is volt, hogy a liftből kilépve már a szórakozó hely beengedő emberével néztem rögtön farkasszemet. Nos, hasonlóan történt ez, amikor este 9 óra magasságában egy elég kiadós vacsorát követően rövid tanakodás után vendéglátóm ejtette a leszbikus bár meglátogatása c. opciót, amelyet amúgy előtte öt perccel még ő javasolt. Mit mondjak, a bűvész bár ennél is különlegesebb attrakciónak bizonyult. (tovább…)
Idén májusban részt vettem egy befektetőknek szóló üzleti ebéden, ahol többek közt Osamu Suzuki, a japán Suzuki Motor Corporation elnöke is beszédet mondott. Az immár 89 éves, legendás cégvezető, aki 1978 óta áll a világ 11. legnagyobb autógyárának élén, felidézte a magyarországi Suzuki gyár megalapításának történetét: Többéves egyeztetési folyamatot követően 1990. januárjában írta alá a megállapodást Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettessel és Lepsényi Istvánnal, az Autókonszern Rt. ügyvezetőjével arról, hogy Esztergomban vegyesvállalatot hoznak létre. Mivel Magyarországon akkor zajlott az államszocialista rendszer felszámolása és a demokratikus állammá való átalakulás (az első szabad választásokra 1990 tavaszán került sor), befektetői szemmel nézve Osamu Suzuki döntése nem volt éppen kockázatmentes. Mindenesetre bizalmat szavazott Magyarországnak. Én pedig Suzuki úr beszédének hatására kedvet kaptam ahhoz, hogy felkeressem az esztergomi Suzuki-gyárat és beregisztráltam egy gyárlátogatásra.
A minap az óvodától kaptam egy tájékoztatót, miszerint hamarosan szülői napot szerveznek. Gyerekkorom tapasztalataiból kiindulva egy olyan kép lebegett a szemem előtt, hogy az összes szülőt becsődítik a terembe, ahol a gyerekek játszanak/tanulnak, és a szülők a hátsó sorokban ülve/állva nézhetik azt, hogy hogyan is telik gyermekük „átlagos” napja.
Japánban nagyon szeretek fesztiválokra járni, a Nakizumo (泣き相撲) , azaz „Síró gyermek fesztivál” azonban olyasmi, amire biztos nem fogok ellátogatni.
Bár ilyen gyermekríkató versenyeket sok templomban rendeznek, leghíresebb a Tokió Aszakusza negyedében található Senso-ji templom (浅草寺) fesztiválja, amely több, mint 400 éves múltra tekint vissza. Egy japán mondás szerint „naki ko wa sodatsu” (泣く子は育つ), azaz a síró gyermekek jobban nőnek. Az a gyermek, amelyik sír, erős és egészséges lesz, sőt, a sírás távol tartja az ártó szellemeket is.
Az idei év márciusával bezárólag két évet töltöttem egyetemi tanulmányaim céljából Kiotó városában, ahol a japán irodalom mélységeit kutattam. Természetesen az egyetem – annak ellenére, hogy mégiscsak Japánról van szó – nehezen foglalja le az ember teljes rendelkezésre álló idejét, így tudtam sok minden mással is foglalkozni a tanulás mellett; például jelentkezni a Kiotó megye – hangsúlyozom, hogy a megye – által meghirdetett „tiszteletbeli barátságnagykövet” (Meiyo-yuko-taishi) címre. De mi is ez a kiotói „nagyköveti” cím?
A Kiotói Barátságnagykövetek Program 1990-ben indult, annak érdekében, hogy elősegítse Kiotó megye nemzetközi kapcsolatainak fejlődését, és a külföld és Japán közötti kulturális cserét. Barátságnagykövetnek huzamosabb ideig kiotói egyetemeken tanuló külföldi diákok jelentkezhetnek, akik elkötelezettek hazájuk és Japán kapcsolatainak fejlesztése iránt. A kiválasztás hivatalos módon, többszöri meghallgatás útján történik. (tovább…)
Mai cikkemben gondoltam Japán egy pikánsabb oldalát mutatom be Önöknek.
Az erotika és szex a legtöbb kultúrában tabu téma, az emberek nem igazán szoktak beszélni róla, s főként nem kiállításokat szervezni ebben a témakörben. Magyarországon, ha jól tudom, csak egyetlen szexmúzeum található, a keszthelyi erotika panoptikum. (Egyszer voltam ott, csak ajánlani tudom az erre nyitottaknak, mert látványos és nagyon érdekes.)
Megjött a nyár. Itt az ideje, hogy a lányomat újra beírassam a japán iskolába. Idén nem csak 5 napra, mint korábban, hanem hosszabb időre, 8 napra.
Mondtam neki izgatottan, hogy jövő héten már kezdődni is fog a japán iskola. Ez már a harmadik alkalom. Erre jött a hiszti, hogy nem akar menni, de már nem hat meg. Hozzá vagyok ehhez szokva. Minden évben eljátssza ugyanezt. Már most előre tudom, hogy a japán iskola utolsó napján majd azt fogja mondani, hogy jövő nyáron is jönni akar. (tovább…)
A rámen eredetileg Kínából származik, amit a kínai bevándorlók kezdtek el főzni Japánban, az 1930-as években. A kínai tészta és a japán „húsleves” találkozásával megjelentek a rámen éttermek, illetve az utcai árusok. A második világháború alatt betiltották az utcai árusítást, illetve sok alapanyagot jegyrendszeren keresztül lehetett csak beszerezni. Majdnem el is tűnt a rámen ezekben a nehéz időkben. A háború után sokan mentek külföldre, Amerikában a 60-as években jelentek meg a rámen éttermek, igaz akkor még nem voltak olyan népszerűek.
