A kislányunk nemrég száz napos lett. Ez Japánban azt jelenti, hogy eljött az ideje az Okuizome ceremóniának, ahol a szülők (illetve nagyszülők) eljátsszák, hogy végigetetnek egy tradicionális menüt a csecsemővel.
A századik nap környékén sok esetben már megjelennek az első tejfogak is, a hagyomány szerint egyrészt ezek megerősítését szolgálja az okuizome, másrészt biztosítja, hogy bőséges élelemmel legyen ellátva az előtte álló életben a kisgyermek.
A Heian korból (794-1185) eredő szokás most is nagy népszerűségnek örvend, eredetileg a családi házban tartották, de mostanában több étterem is vállalja a ceremónia megszervezését. Haladva a „divattal”, mi is egy közeli étteremben foglaltunk időpontot. Különlegesség volt, hogy az étterem rákhúsra specializálódott, így a hagyományos okuizome menü is rákhússal volt megbolondítva.
A vendégeket szórakoztató, gondos, hosszas nevelésben, kiképzésben részesült, számos művészeti ágat magas szinten űző, művelt, ugyanakkor könnyeden társalgó japán hölgyek, azaz a gésák a japán hagyományok világszerte egyik legismertebb, bár még mindig gyakran félreértett részét képezik.
Egy gyors internetes keresés is tucatnyi magyarul megjelent könyvet dob fel, ami a gésákkal foglalkozik. Non-profit tevékenységünk egyik emlékezetes sikere volt az egyik (talán a legjobb) ilyen könyv írója-fotósa, Ajhara Kjóko (Kyoko Aihara) budapesti kiállításának, előadásának megszervezése néhány évvel ezelőtt.
A taiko (vagy wadaiko) sokáig csak magát a japándobot mint hangszert jelölte, és használatuk az ünnepekre és a harci dobolásra korlátozódott. A ma ismert taiko mint zenei műfaj igazából a 2. világháború után született meg. Csoportos dobolásról van szó. Világszerte sok ezer taiko csapat van, Magyarországon is több együttes, tanfolyam is létezik.
Kollégáimhoz hasonlóan többször voltam már taiko koncerten, de most először – csapatépítő buli jelleggel – elmentünk, hogy kipróbáljuk mi is a japán dobokat. A Taiko Hungary Japándob Egyesület, és személy szerint Borbély István jóvoltából valamivel több mint egy órán át tanultuk az alapokat, egy egyszerű „etűd” elsajátításával.
A tágas próbaterembe lépve a két oldalon felsorakoztatott dobok közül ki-ki választott magának egyet. Megkaptuk a bachi-t (ütőket), és el is kezdtük. Szerintem elég hamar belejöttünk a dobolásba.
Pár hete a 8. kerületi Gólyában láttam Bogdán Árpád Gettó Balboa című dokumentumfilmjét, amelyet a környéken forgattak és amelyben a bokszedzőm, Vona János (Jani bá) is szerepel. A film egy mélyszegénységből jövő fiatal roma srác, Szabó Zoltán – vagy ahogy a filmben mindenki hívja, Zolika – útját mutatja be a gettóból a profi boksz világáig.
Ezen az úton Zolikát sokak támogatják: első edzője, Misi bácsi – egy egykori alvilági figura, aki megtért miután túlélte, hogy lelőtték egy vita során –; bokszklubok edzői – köztük Jani bá –, majd a profi boksz promóciós cég, a Toto Box tulajdonosai is. Ugyanakkor, ahogy a film megmutatja, vagy éppen csak sejteti, Zolikának meg kell küzdenie számos visszahúzó erővel is. Ezek közé tartoznak a családtagjai sportélettel összeegyeztethetetlen elvárásai, de legfőképpen az, hogy sokáig nem tud az éjszakai élet és a drogozás csábításának ellenállni. Tanúi vagyunk a küzdelmének, az edzéseinek, látjuk a verítékét és a könnyeit is. Zolika azóta a kisváltósúly magyar bajnoka és külföldön is szerzett már bajnoki öveket. A film után arról beszélgettünk, hogy miféleképpen alakulhat egy bokszoló jövője a bokszolói pályafutása befejezése után. Ekkor jutott eszembe a japán sztárépítész, Tadao Ando története. (tovább…)
A tokiói tömegközlekedést a Japan Railways felmérése alapján megközelítően 12 millióan használják napi szinten. A vonatokon, metrókon és buszokon ülve nem ritka látvány, hogy diákok utaznak szülő/felnőtt felügyelete nélkül. Sőt, olykor látni alsós gyerekeket is, akik egyedül utaznak. Saját magam is szülő lévén többször elgondolkoztam már rajta, hogy vajon nem tévednek-e el ezek a gyerekek a meglehetősen bonyolult állomásrendszerekben? Nem féltik a szülők a piciket, hogy valami bajuk esik az iskolába menet-jövet, és fogalmuk se lesz róla, hogy hol és mi történt a gyerekekkel?
Ha valaki esetleg nem értené az aggodalmamat, akkor így néz ki a tokiói metrótérkép (és ezen még nem szerepel a felszíni vonatok és buszok hálózata…):
Az épületben, amelyben az irodánk is található, a Számalk-Szalézi Szakgimnázium is oktatási tevékenységet folytat. Decemberben, egy ebéd közben véletlenül megismerkedtem a dekoratőr szak képzésének felelősével, Paál Zsuzsannával, s kiderült, hogy diákjaival épp egy cseresznyevirágzás installációt szeretnének elkészíteni az épület aulájában. Az installáció április első hetében lesz felállítva, és megpróbálja visszacsempészni a cseresznyevirág-nézés, azaz az o-hanami hangulatát.
Rám tört a nosztalgia, eszembe jutottak a régi szép idők, amikor Tokióban hetente 3-4 virágnézésen is részt vettem.
Múlt héten volt szerencsém részt venni azon a fantasztikus előadáson, amely a Japán Alapítványnak köszönhetően került megrendezésre Budapesten. A főszervező Japán Alapítvány munkáját a Magyarországi Japán Nagykövetség támogatta és a József Attila Színház működött közre a megvalósításában és biztosította a helyszínt. E különleges táncelőadás az idén 150. évfordulóját ünneplő japán-magyar diplomáciai kapcsolatok alkalmából rendezett rendezvénysorozat egyik része volt.
Mielőtt még magáról a bemutatóról írnék, nézzük meg, mit is jelent a kagura tánc, honnan ered és milyen stílusai léteznek manapság.
A kagura (神楽) szó szerinti fordítása „Istenek szórakozása”. Egy ősi népi előadóművészet, melyet a noh-színház és a kabuki alapjának tartanak. (tovább…)
Nemrég láttam moziban a Bolti tolvajok című filmet, amelyet Koreeda Hirokazu filmrendező és forgatókönyvíró készített 2018-ban. A film a Cannes-i filmfesztivál fődíját, az Arany Pálmát is elnyerte.
Meglehet, egy ilyen nagy presztízsű díj elnyerésének köszönhető, hogy most Magyarországon is meg lehet nézni a filmet. A filmrendező egyik fő témája hosszú éveken keresztül az volt, hogy ha nincs vér szerinti kapcsolat a szülők és a gyerekek között, lehetséges-e igazi családként funkcionálniuk? Mit jelent a család? (tovább…)
Egy érdekes japán hírt olvastam a napokban. Két szíjhalat is láttak Japánban Toyama partjainál. Ezek az észlelések teljesen lázba hozták a japán médiát. Hiszen ezeket az állatokat tartja a japán legenda a természeti katasztrófák előjeleinek. A japán közösségi médiát elárasztották az ezzel kapcsolatos posztok. Az alábbi képen látszódik, hogy hol észlelték a halakat.
