Amikor Tokióban éltem, gyakran beszéltem meg találkozót a barátaimmal a Hacsikónál, lényegében a Shibuya állomásnál lévő kutyaszobornál. Hacsikó olyan közkedvelt találkozási pont, mint a Nyugati pályaudvarnál az óra. Mivel azonban Tokió lakossága lényegesen meghaladja Budapestét, megtalálni valakit a Hacsikó körül gyakran embert próbáló feladat. Mi mégis rendszeresen búcsúztunk úgy, hogy „legközelebb a Hacsikónál”.
Nemrég kaptam egy felkérést, hogy egy nemzetközi tárgyalástechnikákat elemző dolgozathoz és prezentációhoz válaszoljak pár Japánnal és a japánokkal kapcsolatos kérdésre. Mivel az információ mások számára is hasznos lehet, a kérdező hozzájárulásával közreadom az interjú szövegét:
Beszéljen néhány szóban magáról, milyen nemzetközi tapasztalatai vannak, azzal kapcsolatos munkájáról!
Tanácsadóként kelet-ázsiai, főként japán, valamint közép- és kelet-európai cégek közti üzleti kapcsolatok létrehozásával, támogatásával foglalkozom. Főbb feladataim: napi szintű stratégiai tanácsadás, piackutatás, interkulturális tréningek szervezése és tartása cégvezetőknek a japán partnereikkel való hatékonyabb kommunikáció és együttműködés érdekében, cégünk marketing és kommunikációs ügyeinek menedzselése.
Mi jut eszébe először akkor, ha a japán kultúrát említjük?
A precizitás, a robotok és a rizs.
Melyik irodalmi mű, zene stb. mutatja be legjobban a japán kultúra sajátosságait?
Könyvek:
- Ferber Katalin: A felkelő nap árnyéka
- Ryu Murakami: Coinlocker babies
- Shusaku Endo: Némaság
Többször fordult elő, hogy az esti vacsoránál japánok elővettek egy fekete kis dobozt, megnyomtak rajta pár gombot majd el is tették. Az első pár alkalommal nem kérdeztem rá. Többedik alkalommal, kérdeztem csak rá, hogy ez mi. Annyit mondtak, hogy Wi-Fi. Meglepett, de nem is foglalkoztam vele, megválaszoltnak tekintettem a kérdést. Legközelebb Japánban találkoztam ezzel újra.
Japánban a szállásomon be volt kötve egy hiper-szuper gyors kábelnet (300+mb/sec). Ez 10x gyorsabb volt, mint az itthoni. Japánban a mobiltelefonok „SIM kártya mentesek”. Két csoportra lehet osztani őket. Vannak a „buta telefonok” és az iPhone-ok. (A buta telefonok a kinyitható színes, saját idejükben „menő” mobiltelefonok.) Az idősebb generáció használja a „buta” telefont, ma már mindenki iPhone-t használ. A kinti árszínvonalhoz viszonyítva olcsón hozzá lehet jutni. Hazahozva nem kompatibilis az itthoni telefon szolgáltatókkal, nem lehet használni. Japánban sok a külföldi turista, főképp miattuk lehet SIM kártyákat és DATA SIM-eket venni, bérelni. (tovább…)
Mivel cégünk japáni exportjának tekintélyes hányadát magyar húsok adják, természetesen figyeljük a húsok japán piaci forgalmát. Japán összességében a világ egyik legnagyobb élelmiszer-importőre (a 125 milliós, magas vásárlóerővel rendelkező lakosság élelmiszer-szükségletének alig harmadát állítja elő Japán, a többit importból kell fedezni), de ugyanez igaz a húsok, hústermékek piacára is. Magunk is ritkán gondolunk azonban arra: nem mindig volt így.
Természetesen a japánok is – mint gyakorlatilag minden más nép – vadászó, halászó, gyűjtögető életmódot élő ősöktől származik. Az ősi japán vallás, a sintó sem fogalmazott meg tilalmat a húsfogyasztással kapcsolatban. A korai japán krónika, a Nihon Soki, vagy a Manjósú című 8. századi versgyűjtemény is beszámol császári vadászatokról, a vadhús fogyasztásáról, de például sertés-tenyésztésről is. A buddhizmus átvételével, a lélekvándorlás gondolatának elterjedésével azonban egyre nehezebben volt elfogadható a potenciálisan egy-egy emberi lélek újjászületése hordozójának számító állatok megölése. (tovább…)
Kb. 5 éve, amikor Japánba utaztam, meglátogattam nagybátyámat Kóbéban. Nagyon kedves volt, kocsival jött elém az állomásra.
Beszállva az autóba láttam, hogy a vezető oldal fölött egy furcsa kütyü van.
Megkérdeztem őt, hogy mi az, mire ő azt válaszolta, hogy egy drive recorder.
Mikor rákérdeztem, mi a funkciója, elmagyarázta, hogy azért kell, mert ha véletlenül balesetet szenvedne, akkor ez a készülék rögzít minden pillanatot. (Videó- és hangfelvételt is készít!)
Az is kiderült, ezt a csodacuccot nem csak menet közben lehet bekapcsolni, hanem akkor is, amikor nem vezet az ember, pl. parkolás közben.
Így még ha senki sem ül bent, akkor is mindent tud rögzíteni, így mindig tudjuk, mi történik az autóval.
Akkor úgy véltem, felesleges ez a cucc, semmi haszna nincsen, főleg Japánban nem.
Nagyot tévedtem. (tovább…)
Japánról sokan úgy gondolkodnak, mint egy homogén országról. Végül is a lakosság közel 100 százaléka japán, az üzletemberek és hivatalnokok ugyanolyan unalmas öltönyben kelnek útra nap, mint nap. Amikor japánokkal van dolgunk az üzleti életben vagy a hétköznapokban, akkor is hasonló élményeink vannak. Valójában Japán egy nagyon sokszínű ország, különösen földrajzi szempontból, ami azzal is jár, hogy az egyes régiók lakói fontosnak tartják saját hagyományaikat, és szívesen különböztetik meg magukat Japán más részein élő társaiktól.
Talán erre a fajta sokszínűségre is rájátszott a Nestlé, amikor 2000-ben úgy döntött, hogy egyik ismert édességének, a Kit-Katnak különböző verzióit gyártja le és dobja piacra, de kizárólag Japánban. Nehéz elhinni, de azóta közel 300 (!) fajta Kit-Kat került forgalomba Japánban. Talán a legismertebb japán variáció a maccha-s (zöld teás), de például van szakés és azukis (édesbabos) is.
Teljes magabiztossággal állíthatom, hogy Japán a világ egyik legszebb országa. Mindenképp megéri ide egyszer mindenkinek ellátogatni, aki teheti. Viszont talán azt is sokan tudják, hogy nagyon sok természeti- és katonai csapás fenyegeti a távol-keleti szigetországot, amelyekre némileg érdemes felkészülnie minden idelátogatónak. A mai cikkemben egyrészt szeretnék kitérni arra, hogy hogyan befolyásolta ez a sok-sok fenyegetés a japánok nemzeti karakterét, másrészt a védekezési-, felkészülési lehetőségeket fogom bemutatni.
A múlt héten, Budapesten ismét meglátogattam a fodrászomat, és az általam a magyar szalonokban annyira utált, nyakkitörős hajmosás közben felidéztem magamban egyik kedves emlékemet, amikor Tokióban fodrászhoz mentem.
Magyarországon még nem voltam olyan szalonban, ahol élvezni tudtam volna hosszú hajam végtelennek tűnő mosását. Ha még balzsamot is raknak rá és ezután újra leöblítik, már elátkozom a pillanatot, hogy ismét fodrászhoz mentem. Leginkább a nyakam fájlalom, sehogy sem találom a helyét a jéghideg porcelánformában, miközben számtalanszor a galléromba folyik a víz. Alig várom, hogy vége legyen ennek a tortúrának.
Egy nehezebb nap után az iskolában vagy a munkahelyen, az ember sokszor csak haza akar menni, nem beszélni senkivel, s azt kívánja, bár többé ki se kelljen tennie a lábát otthonról. Gondolom sokan éreztek már így.
Ezzel semmi probléma, természetes érzés, hogy az ember az otthon melegét és biztonságát nehezen hagyja el, főleg úgy, ha máshol sikertelenséggel, bukással, esetlegesen szóbeli megaláztatásokkal szembesül. A bajok ott kezdődnek, ha ezek a negatív érzések felerősödnek, s elveszítjük a késztetést, hogy visszatérjünk a társadalomba és szocializálódjunk.
Az Internet elterjedése pedig jobban ronthatja ezt a helyzetet, hisz ma már szinte mindent elintézhetünk otthonról: bevásárolhatunk, dolgozhatunk home officeból, chatezhetünk a barátainkkal, filmeket és könyveket tölthetünk le.
Japánban egyre komolyabb szociális problémának mutatkozik az úgynevezett hikikomori jelenség, ami olyan embereket takar, akik elbújnak a világ elől, és hónapokig vagy évekig (esetlegesen évtizedekig) nem, vagy csak alig hagyják el a lakásukat.
