A japánok a télből tavaszba fordulást február 3-án ünneplik. (Ez a szokás bizonyára nem Észak-Japánból terjedt el...) A régi hiedelmek szerint ilyenkor a szellemek világa közel kerül a való világhoz, s fennáll a veszély, hogy kóbor szellemek betévednek a házakba. Az ünnep, a Setsubun („évszakválasztó”) a tél utolsó napja. Ilyenkor úgy lehet gondoskodni a rossz szellemek távoltartásától, no meg a következő évi jószerencséről, hogy „kifelé az ördöggel, befelé a szerencsével” (Oni va szoto, fuku va naka!) kiáltással pirított szójababot szórnak ki az ajtón, majd becsapják azt. Ezt a szertartást a családnak az a férfitagja végzi, aki a keleti állatöv szerint a mostanival azonos évben (azaz idén a majom évében) született, azaz pl. 12, 24, 36, 48, 60, 72 éves férfiak). Ezt a férfit hívják „Toshiotoko”-nak, az év férfijának. Ilyen hiányában a család legidősebb férfitagjára hárult az „ördögűzés”, a „mamemaki” (babszórás) nemes feladata. (tovább…)
Japán iránt nagyon sokféle ember rajong, de talán az egyik közös pont a japán termékek és szolgáltatások minősége iránti csodálat.
A japánok önmagukkal és másokkal támasztott magas minőségi elvárásai szerintem elsősorban azzal magyarázhatóak, hogy a fogyasztók nagyon biztonságos termékekre és szolgáltatásokra vágynak. Ez teljesen érthető egy olyan országban, ahol a legkülönbözőbb természeti katasztrófák miatt a lehetséges veszélyek, kockázatok jó előre való kiküszöbölése, de legalábbis csökkentése az elsődleges. Szigetország lévén Japánban eleve magasabbak a termelés költségei. A japán gyártók a magasabb árakat azzal próbálják kompenzálni, hogy megbízható termékeket, szolgáltatásokat nyújtanak. (tovább…)
Japáni üzleti útjaim mindig sok izgalommal járnak. Már az itthoni előkészítési fázisban elkezdődik a pörgés, hiszen ha 10,000 kilométert utazunk, akkor a lehető legtöbb találkozót szeretnénk összehozni és megvalósítani az üzleti partnereinkkel közösen kitűzött célokat. Komoly sakkozást igényel 8-10 találkozó leszervezése elfoglalt cégvezetőkkel 3-4 napra, különböző városokban, figyelembe véve a nem Magyarország léptékű távolságokat is (a japán főváros egyik végéből a másikba lehet órákig utazni, vagy pl. a Tokió és Oszaka közti távolság több, mint 500 km). Mikor tízen-huszonvalahány órás utazás után landolunk Japánban, az adrenalin szintem tovább emelkedik, mert mindig kultúrsokként hat rám hogy egy teljesen más világba csöppenek, ahol tudom, hogy kihívást jelentő helyzetek és érdekes kalandok várnak rám. Az üzleti találkozók, ebédek és vacsorák (megannyi interkulturális élmény mind) mókuskerékszerűen követik egymást reggeltől késő estig, amikor viszont az időeltolódás (+7 vagy +8 óra mert nincs téli/nyári időszámítás) miatt szinte lehetetlen az alvás, mert az új élmények adta energia pörget tovább. A Japánban töltött időt pedig szeretem arra is kihasználni, hogy minél többet lássak, tapasztaljak a helyiek életéből. Amíg a jetlag és az alváshiány ki nem üt teljesen.
Anélkül, hogy Japánban élnék, napi szinten látom elrobogni a zöld, a piros, a kék shinkanseneket... a nappalinkban. Nem élethű, hanem makett változatban, jelenleg pont a karácsonyfa cserepe körüli sínpályán 😉
Ez adta az ihletet a most következő bejegyzéshez a japánok egyik nemzeti büszkeségéről, a szuper- expresszről. Ez is a japán technika szint része, hogy hihetetlen a hasonlóság a gyerekjáték és az igazi között (tovább…)
Murasaki Shikibu Genji regénye ihlette azt a kiállítást, ami április 17-ig látható a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban. Az 1100 oldalas, ezer évvel ezelőtt egy, a korában rendkívülinek számító tudással rendelkező udvarhölgy által írt mű az elmúlt évszázadokban számtalan művészeti alkotás témájává vált Japánban és Japánon kívül egyaránt. Ebbe a sorba illeszthető Krasznahorkai László 2003-ban írt „Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó” című könyve, amelyet kézbe vettem a kiállítás megtekintése előtt.
Közeleg az év vége, ami számunkra, magyar emberek számára elsősorban a karácsonyi ünneplést jelenti. Gondolhatnánk akár azt is, hogy ez egyetemes dolog, de messze sincsen így. Kultúrák, népek, megannyi különböző szokást őriznek, s a hangsúly bizony jelentősen eltérő helyre kerülhet egyes esetekben.
Pár hete történt meg velem, hogy egy magyar üzleti partnerünk számára időpontot kértem megbeszélés céljából japáni partnerünktől. Mikor megkaptam a lehetséges időpontokat válasz e-mailben, bizony jó pár percig törhettem a fejemet. A két felkínált időpont egyike ugyanis dec. 24. délelőttjére esett. (tovább…)
Életemben csak egyetlen karácsonykor kellett távol lennem a családomtól, azt a karácsonyt azonban nagyon messze, Tokióban töltöttem.
Hogy karácsony közeleg, azt az elképesztő mennyiségű mikulásvirágból, illetve az áruházak fenyőfáiból, valamint a szokásos karácsonyi melódiákból már Halloween másnapjától érzékelni lehetett, de az ünnep hangulata egészen más volt mint idehaza, vagy bármely keresztény országban. Ez az esemény náluk a vidámság, boldogság ünnepe, leginkább a Valentin-naphoz hasonlítanám.
Japánban töltött 7 évem alatt rengeteg érdekes kulturális különbséggel és szokással találkoztam. Sokszor volt, hogy nem értettem egy adott hagyomány értelmét vagy eredetét. Nagy segítség volt számomra, hogy részt vettem egy host-mama programban.
Kiérkezésem évében, 2006 tavaszán, tanáraink megkerestek, s megkérdezték, hogy kit érdekelne, hogy „japán anyukát kapjon”. Elsőre nem értettem, mit jelenthet ez, de érdekesnek tűnt, így jelentkeztem. Ki kellett töltenem egy jelentkezési lapot, és egy érdeklődési körömet leíró papírt. Két hónappal később egy levél érkezett egy fotóval, melyben jelenlegi host-mamám örömmel írta, hogy sorsoláson hozzá kerültem, s nagyon izgatottam várja velem a találkozót. (tovább…)
November közepén Oszakában voltam 5 éves lányommal. Az utazás előtt sok mindent terveztem a lányom számára, hogy élvezze a japán utat. Hosszan gondolkoztam arról, hogy hová érdemes elmennünk. Például elvinni őt a legközelebbi oviba pár napra, vagy aludni egyet a Koya san (hegy) tetején a millió csillag alatt, esetleg ellátogatni a Hirakata parkba, ahol számos játék van, és így tovább. Sajnos hamar kiderült, hogy a legközelebbi ovit bezárták (pedig idén februárban még működött), a Koya san csúcsára pedig elég nehéz feljutni autó nélkül. Ez az írásom arról szól, hogy milyen volt az oszakai út 5 éves kislányommal. A pár napos tartózkodásunk kellemes és izgalmas élményekben volt gazdag. (tovább…)
