A japán precizitás messze földön híres. Ez a külföldi utazásaikra még inkább igaz. Ilyenkor minden fontos tárgyat magukkal visznek. A múlt héten egy kedves japán barátom látogatott meg. Egész kis túlélőkészletet hozott magával. Mindegyik hasznos, kicsi és természetesen aranyos. Az alábbi tárgyak szoktak mindig előfordulni: (tovább…)
Japánban töltöttem gyermekkorom egy részét, így az ötödik életévemet is. Ebben az évben november 15-én egy érdekes élménnyel lehettem gazdagabb: szüleim japán hagyományok szerint megünnepelték velem a Shichigosan-t, vagyis a hét-, az öt- és háromévesek ünnepét.
Ennek az ünnepnek az 1600-as évekre visszanyúló hagyománya van Japánban. Kezdetekben a fiúkat csak a 3. és 5. életévükben ünnepelték, a lányokat pedig a 3. és 7.-ben. Mára már ez a megkülönböztetés megszűnt, és mindkét nem háromszor élvezheti élete során. De hogy mit is jelent ez a gyakorlatban? November 15-én a kicsik boldog és szerencsés jövőjéért, kiegyensúlyozott fejlődéséért és egészségéért imádkoznak a szülők a buddhista vagy a shintoista (sőt, modernebbek már a keresztény) szentélyekben. Ekkor a gyermekeket japán hagyományos öltözetbe, kimonoba öltöztetik, fotóshoz viszik, és mindenféle édességekkel látják el őket. (tovább…)
Japán a fejlett technológia, gyors vonatok és hatalmas felhőkarcolók mellett egyben az ősi hagyományok, mítoszok és istenek országa is. Szakrális császársága több mint 2600 évre nyúlik vissza. Ahogy nálunk Magyarországon a királyság hatalmának 3 szimbóluma a koronázási jelvények (országalma, jogar és szent korona), úgy Japánban is a császári birodalomnak 3 szent ereklyéje van.
E császári szimbólumokat sanshunojingi-nek (Három Szent Ereklye - 三種の神器) hívják, melyek egy kardból, egy tükörből és egy magatama ékszerből állnak. (A magatama szimbólum eredetéről és jelentéséről előző cikkemben olvashatnak itt>>)
No, de lássuk, honnan is erednek ezek a tárgyak és milyen legendák kötődnek hozzájuk. (tovább…)
No, nem egészen! De azért nem csak a nyers hal fogyasztása, ami a japán konyhában szokatlan a magyar gyomor számára.
Bevallom, hogy első japáni külszolgálatom négy évéből az első néhány hónap úgy telt el: a vendéglátó iránti figyelmességből lelkesen dicsértem ugyan az elfogyasztott (legyűrt) fogásokat, de nagyon kevés olyan ételre akadtam, ami valóban ízlett is. Jó, persze a „japán bécsiszelet” (tonkatsu) vagy az itthon is viszonylag jól ismert tempura (tempura-lisztben panírozott, forró olajban kisütött zöldségek, rák, tintahal, hal, stb.) ízlett, de ha az ezeknél – az egyébként az európai konyha hatását tükröző ételeknél – „mélyebben” a japán ízlésben gyökerező ételek kerültek asztalra (s többnyire ez volt a helyzet), akkor az udvariasságot kellett az étvágy elé sorolnom.
Az idősek tiszteletéről szól ez a nap Japánban, amely egyben munkaszüneti nap is. Korábban szeptember 15-én, 2003 óta szeptember harmadik hétfőjén tartják. Az ünnep előzménye 1947-re nyúlik vissza, amikor a Hyogo prefektúrához tartozó Nomadani faluban bejelentették, hogy szeptember 15. ezen túl az „Öregek Napja” lesz. A szokás elterjedt és 1964-ben állami ünneppé tették.
Japánban – hasonlóan sok más országhoz – létezik Lányok Napja, Fiúk Napja, Anyák Napja, sőt a Felnőtté Válás Napja is, abban a szigetország talán egyedülálló, hogy az Idősek Napját állami ünneppé emelték. Japánban a hagyományos keleti vallásokhoz képest az etikai rendszernek nevezhető konfucianizmus gyakorol nagyobb hatást az emberek felfogására. Ennek fontos eleme az idősebbek tisztelete. Japánban az időseket nem a leépülés fázisába érkezett és sajnálatra méltó páráknak, hanem nagyobb élettapasztalattal, bölcsességgel bíró, a fiatalabb generációkat útnak indító – és emiatt tisztelettel övezendő – embereknek tekintik. Az Idősek Napjának üzenete egyben a hosszú élet ünneplését is jelenti.
A humanoid robotok teljesen lenyűgöznek. Tavaly ősszel a Trafóban láttam a japán Oriza Hirata robotszínházi előadását, amelyet Kafka „Az átváltozás” című novellája ihletett, és amiben az eredeti művel ellentétben Gregor Samsa nem féreggé, hanem humanoid robottá változva ébredt egy reggel. Bár a robot szerepe szerint végig ágyban feküdt, ámulva figyeltem hogyan gesztikulál és pislog. Csodálatosnak találtam a 21. századi technológiát, ahogy az emberi testet és annak mozgását, sőt mimikáját, rezdüléseit is reprodukálni tudja. Ezért nagyon örültem, amikor idén nyáron lehetőségem nyílt ellátogatni egy robotikai kiállításra, ahol közelebbről megismerkedhettem a humanoid robotokkal és egyéb elképesztő találmányokkal.
Nyárzáró bejegyzésként következzék egy visszaemlékezés a japáni nyári táborról, amin volt szerencsém részt venni. Nasuban, a hegyek közt tartották és 4 napos, buszos kiruccanás volt alsó középiskolásoknak. A témája az angol nyelv gyakorlása, amit külföldi egyetemisták bevonásával varázsoltak életszerűvé. Egy voltam közülük én is.
Az egyetemen látott hirdetés alapján jelentkeztem, sok más külföldi diákkal egyetemben (mindenféle nemzetiségű volt köztünk, brazil, kanadai, német és sok egyéb is, amire már nem is emlékszem). A felvételi Tokióban, egy felhőkarcoló irodájában zajlott. Kérdőívet is ki kellett töltenünk és szóbeli beszélgetés is volt, hogy fel tudják mérni az angoltudásunkat. Nem éreztem nehéznek, pedig én alig használtam az angolt japáni tartózkodásom alatt, enyhén szólva sem volt épp’ pörgős formában. (Japánban jellemzően az a hozzáállás, hogy, ha valaki „fehér”, akkor csak amerikai lehet, de min. perfekt angoltudással bír, így európaiként is könnyű (volt) angol tanítással munkát találni akkoriban.)
Nyár van, nagyon meleg van, s ilyenkor mindig eszembe jut az a sok szép legyező, amit Japánban láttam, és amelyeket évről évre előveszek, szépségüket megcsodálom.
Pedig a legyező nem minden esetben a légkondicionáló pótlását szolgálja. Használatának kultúrája sokkal gazdagabb, mint gondolnánk. Írásra, oktatásra, információátadásra, érzelmek, gesztusok kifejezésére, státuszszimbólumként, díszítőelemként, sőt fegyverként is lényeges része a japán hagyományos kultúrának. (tovább…)
A hőség már hetek óta tombol idehaza. Ezt a helyzetet bizony nem csak az idősek és a gyerekek viselik nehezen, de szinte mindenki szenved tőle kortól függetlenül. Én sem vagyok ezzel másképp, sőt számomra a „küzdelem” sokszor már 27-28℃ felett elkezdődik. Nem csoda hát, hogy egyre gyakrabban jut eszembe egy remek japán szokás. Szinte az is elég, hogy rá gondolok, máris némi hűs érzés járja át testemet.
